Végtelen óta folynak a percek,
Végtelen óta folynak a könnyek –
Harsog a tenger, árad a tenger
És jaj! utánok még többen jönnek.
Ezer forrás sír végeszakadlan
És jaj, az anyja úgy szereti!
Harsog a tenger, árad a tenger,
Fáradt a lelkem, ölelgeti.
Folynak a könnyek, folynak a percek,
Nem tudni: Hová? Merre? Mivégre?
Harsog a tenger, árad a tenger –
Eltünik egyszer a Semmiségbe.
1921. október 31.
Emlékezzél a mult időre,
Ismérjed a jelenvalót;
S értvén az újat és az ót,
Vigyázz, figyelmezz a jövőre!
Mely mit hozand – így tudhatod;
S minthogy nem változtathatod,
Nyúgodt elmével várhatod.
1823.
A fákon a virágzás fájó kéje
Borzong végig: mélyen sohajtanak,
Már lángkocsin zenitre hajt a nap,
S tüzet lehell a bimbók szűzi mélye.
Rád gondolok, ki vársz még rám, remélve,
Ifjúságod fénylő fái alatt,
Halk arany ágak hozzád hajlanak,
S szived reszket, s zeng vágyaid zenéje.
Ó, vársz s mosolygsz a fák közt, drága úrnő,
De arany parkod árnyán már a bú nő,
Mérges bogyójú, vad, sötét növény…
S jaj, tán mire elérlek, tépve, verten,
Jajduló szél vonaglik át a kerten,
S az esti fák közt kialszik a fény…
1916.
Esik az eső végtelenül.
A fák jajgatva fáznak.
Én megtanultam már hunyt szemekkel
Afrikába menni.
Ajtómon ki-bejárnak a percek.
Egyik egy könyvet visz el az asztalról
másik egy nevet az emlékezetemből,
a harmadik engem.
De a szívemet ittfelejtik
az esőben, az árnyban, a ködben.
S a szívem alján reszketve búvik meg
egy pici árva mosoly.
1927.
Elröpültél már, szeretett ifjúság!
Eljön a sok baj, és jő a sok aggság.
A vidám orcát halovány hidegség
Váltja fel gyorsan, s követ a betegség.
1820 után
Itt, mésszel írva
Erdőtalajába,
Az útközépre,
Fehér festékkel, hogy mindenki lássa:
Kampóskereszt.
Eszembe jut:
Barangolva az otthoni erdőben,
Ősszel, tavaly,
Elémbe villant
Vad-vörös mezőben
Szakasztott ilyenmódon, útközépen
A sarló s kalapács.
Jönnek és mázolják az útközépre,
A földre és a fákra, –
Rikoltó kicsi fény-jelzéseik
Ők idecipelik
A hallgató, az óriás magányba.
Mi közöm hozzá?
Szólna az erdő, hogyha szólni tudna,
De nem tud szólni,
Hát hallgat és állja
A politika reklám-jeleit,
Mint a szerelmesek krixkraxait.
És éli körülöttük
A saját egyetlenegy életét.
Rügyet hajt, zúg egy boldog nyáron át,
S ha ideje jön:
Leejti levelét.
És eljönnek a sebes záporok
És eljönnek a halk őszi esők,
Jönnek az erdő tündér-mosónői,
A nagy, szapuló, tisztító erők
És jön a hó,
Az embernyomot eltakaró hó.
És jönnek
Az évek, évtizedek, századok,
S olyan mindegy: fábafaragott szív,
Kampóskereszt,
Vagy sarló-kalapács volt az a nyom.
Ki látja meg a mindíg-élő erdőn
És az örökkévaló avaron?
Budapest, 1933. április 2.
Bármit cselekszünk, hasztalan, –
Csak múló percnek épül;
És eltűnik majd nyomtalan
Isten áldása nélkül!
Ki jóra ösztönöz, segít,
Ki mindnyájunknak atyja,
Munkáink apró köveit
Szilárdan összetartja.
A jó Isten megszenteli
A kezdetet s a véget
Szívünk virággal lesz teli,
Ha az ő napja éltet.
De bármi épül, hasztalan,
Csak múló percnek épül;
És el fog tűnni nyomtalan
Isten áldása nélkül.
Az elmultba szemem tétován tekint
Egy percre csak! Üldözi a jelen,
Nem pihenhet régi emlékeken,
Unos untalan visszatér megint.
A jelen, oh! a jelen mindig bántott,
Amerre én, mindig arra haladt,
Tövisekkel hinté bé az utamat
S elvett tőlem reményt, boldogságot.
Nem veheté el, bár kínzott nagyon
– Történik minden, ahogy írva vagyon –
Nem veheté el, nem, a jövőt tőlem.
Tövises úton segít a jövendő;
Jövőben dicsőül meg a szenvedő;
Jövő mutatja az utat előttem!
1921. április 15.
Már Febus eljárván feldünk kerekségét,
Éjszaki tengerbe mártya fényességét!
Bágyodt sugarakkal festi a világot,
Mert már kerék sarkán félig áltol hágott.
A távul kékellő hegyek füstölögnek,
A patakok nagyobb zajjal hömpölögnek,
Minthogy csillapodik a világ lármája,
Mellyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája.
Az izzadó munkás visszatér mívéről,
Csekély eledelét eszi tüzhellyéről;
A szomjus csöcsömős csügg mellyén annyának,
S kapálódzva örül kis vacsorájának.
Ott egy juhász ballag bús furuglyájával,
S közli buját haza ereglő nyájával;
Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára,
S bőgő seregével siet tanyájára. –
Az egész természet készül csendességre,
Csak szivünk intetik elmés ébredtségre!
Melly hasznos gondolat jön itt elméinkbe,
Millyen szent irtózás zsibbog ereinkbe,
Ha jól megfontoljuk a nap elenyésztét,
Melly olly gyorsan éri fényessége vesztét!
Ebből vegyél példát ember életedről,
Ez int hathatósan mulandó végedről.
Mert melly nap eltünik, többet nem világit;
Fonnyadt virágocska réteket nem sárgit;
Az elfolyt patakok már vissza nem térnek,
Vén s kiszárodt tölgyfák nyárt soha nem érnek:
Ugy, ha elaluszik életünk világja,
Többet fel nem derül, – mert a sir elzárja!
1778.
Nyarat mutatnak még a hiu lombok,
de érzed-é, mit mond a szél?
A koraősznek sárga homlokára
már hulldogál a falevél.
A széna már a pajtákba begyüjtve,
az illata is tovaszállt.
S a naptár, ez az újult élü sarló,
maholnap mindent lekaszált.
S én itten állok, újra ősz elébe
lobogtatva reményeimet.
Nem hittem a tavaszba, nem a nyárba,
s tél is veré már e szivet.
Bevárom most az ősznek koszorúját,
elébe nyújtva homlokom.
S amíg a must, az ősznek vére, szétfoly:
a halálról gondolkodom.
