Darvak röpülnek át
Kinyilt folyók felett,
Hirdetve hangosan
A várt kikeletet;
És bár a föld kopár,
Szinetlen a vidék,
Kéken sugárosan
Mosolyg alá az ég.
A földben élni kezd
Ezer mag és csira,
S kibúni vágy a nap
Meleg sugárira;
Lombos lesz a liget,
Virágos a mező,
S ezer vidám gyönyört
Talál az érező.
Óh csak nekem jöend
Hiában a tavasz;
Az én virágomat
Nem adja vissza az.
Eddig volt, tovább nincs,
Szerelmemnek vége.
Visszaszállt keblembe
A nyugalom, béke.
Fürdettem lelkedet
Tiszta napsugárban,
Könnyező szivemnek
Hulló harmatában.
Lerázta magáról
A sugárt, harmatot.
Földi salakjától
Meg nem tisztulhatott.
Szerelmem elszállt a
Tiszta napsugárral,
Könnyező szivemnek
Hulló harmatával.
Nem fáj már a lelkem,
Száll az ég boltjára –
Csillagnak nem lehet,
Csak csillag a párja.
Hittem, hittem szép szavadnak,
Mint a liget a tavasznak.
Virág fakadt a szivemben,
Pacsirta szólt a lelkemben.
Dér lepte meg a virágot,
A pacsirta messze szállott.
Hüvös ősz vagy, nem kikelet –
De megcsaltad a szivemet!
Ilyen dorgálást, barátom,
Tőled már sokszor hallék,
Hogy magam miért bocsátom
Úgy el, bár vidor valék?
Mért vagyok most olyan gyáva,
Aki másszor, mint egy páva
Voltam a felőltözött
Víg gavallérok között?
Azt is hányod a szememre,
Hogy most bús, komor vagyok,
És hogy már ifjú létemre
Mindenemmel felhagyok,
Én, ki másszor a lyánykákat
És egész kompániákat
Kedveltetni jól tudám. –
Úgy van: Lillát bírtam ám.
Most pedig már bús kedvébe
Szívem csak szomorkodik,
Őltözöm csak neglizsébe,
Két orcám halványodik;
Nem kedvellek társaságot,
Sem leányt, sem cifraságot. –
Úgy van: Lillát fájlalom. –
Óh te, eltűnt angyalom!
1796.
Ajánljuk Csokonai Vitéz Mihály versei oldalunkat, ahol még több verse található.
Reng a szivem: asszony-csapatok
Csatáznak dúlva benne.
Két nagy sereg. Egyik a csókos,
Másik pedig azoké, kikért
Hiába estem szerelembe.
Piros és hófehér vértűek
Tépik egymást bomolva.
S a fehérek mindig a győzők:
Kiűzik a volt csókosokat,
Mintha a Mult az övék volna.
S én hallgatom, hogyan zakatol
Vén szivem egyre szebben.
Szerettem-e, kiket csókoltam?
Nem azok-e az igaziak,
Akiket hasztalan szerettem?
Piros és hófehér vértűek
A régi-régi dámák,
Kik bomoltak s kikért bomoltam.
S vén szívem most sírva játssza el
A szív örök komédiáját.
Emléked már oly ódonan aranylik…
Ha este véle búsan bíbelődöm,
Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tünődőn…
Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt
Lelkem, s várná, hogy mint gigászi szolgák
Jelenjenek elém a régi vágyak,
De egy se jő már, s nem röpítnek hozzád…
S egy este majd, míg úgy mered sötéten
Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem,
Tört bútorok az olcsó, vak szobákban,
Lelankad lelkem karja bánatában,
A kincs kisiklik ájult ujja közzül,
S setét lomok közt lassan messzegördül…
1910.
1
Távol szeretteimtől,
S tőled, te drága hon!
Vándorlom a világot
Végetlen útakon.
És lábam a nagy úton
Fáradva lépdegel,
Mert vállaim tetézvék
Butyornak terhivel.
Eldobtam én a terhet,
Nincs többé vállamon;
És mégis vajh mi csüggeszt?
És mégis vajh mi nyom?
Boldogtalan fiú te!
Mely tégedet lever,
Nem válladon… szivedben
Az óriás teher.
2
Hová, hová az égi úton,
Darusereg;
Azért hagyjátok-e a tájat,
Mert nem meleg?
Vándorlok én is, ámde pályám
Ellenkező:
A szerelem forró honából
Jégsír felé.
Pápa, 1841.
Hervadott virág vagyok, mit
Életed könyvébe tettél,
S bár forrón szeretve egykor –
Oda zártál, ott feledtél.
Később, látva hervadásom,
Új világ, új rózsa kellett,
S ő, a boldog, ott virul most
Szíved dobbanása mellett.
A régi Anna jár ma
Emlékek pitvarába,
A régi Anna szépül
Múlt májusok ködébül.
Nem fáj már szőkesége,
Azt mondom néki: Béke!
Szép volt a kín, az álom,
De nem lett ő halálom!
Emlék lett, édes, ékes,
Refrén örök zenéhez,
Mely földi vágyaimbul
Szűz csillagokba indul…
Én is vóltam szerelmes,
Sziveken győzedelmes,
Vólt részem ez világban
Amor szolgálatjában,
De elmúltak vig napjaim,
Számlálom csak búss óráim’;
Szerelem,
Gyötrelem,
Mért voltál olly kegyetlen?!
Vallyon van-e ollyan sziv,
Kihez vólt ő vajha hiv?
Czukorral édesgetett,
Méreggel megétetett.
Minden dolga csak álnokság,
Reménsége valótlanság:
Jaj szégyen,
Hogy légyen
Igy az Cupido isten.
Ártatlan az én vétkem,
Hogy estem szerelemben,
Embert isten megcsalhat,
Mert véle parancsolhat.
Adjon azért rólam számot,
Fizesse értem az vámot:
Most bánom,
Sajnállom,
Hogy valaha szerettem!
Az elmúlt jó kedvrül S eltűnt szerelemrül Hejában emlékezni El köll azt felejteni.
