Berde Mária: Szívdobogás

Oly halkan ver a szívem, mint az álom,
Csak nézem, hogy huny napra nap,
Üdvösségünk percétől minden perccel
Mind távolabb esünk, mind távolabb.
Csak nézni némán: a tavaszra nyár csap,
És izzó nyárra ősz borul,
S te sose nyitod többé meg kilincsem,
Hogy még egyszer elémbe hullj.

De néha látlak. Holdtalan, vak éjen
Dermedve fekszem párnáim ölén:
Akkor lehull a tér s idő közöttünk,
Testetlenül, némán hajolsz felém.
Az élet nem, csak álom köt már össze.
Kihunytak egymásért a nagy tusák,
S csak nézzük egymást. Két árny.

Két magunk keresztje.
Két meddő ifjúság.

Gárdonyi Géza: Lepkeszárnyon

Lepkeszárnyon szálló órák,
boldog percek voltanak,
mikor együtt álmodoztunk
a virágzó hárs alatt.
Fenn az égen holdvilág volt,
lenn a földön némaság;
az almafán a csalogány
dalolta bús bánatát.

Gyönge karja úgy körülfont,
mint fát a folyóvirág,
s bor nélkül is ittasultan
álmodtuk az éjet át.
Álom volt mindez valóban:
elrepült a csalogány!
Azóta nincs szép holdas éj,
és nincs szerelmes szép leány.

1888.

Kiss József: Fogytán a rím…

Fogytán a rím. Halkabban csendül,
Tudtam egy dalt a szerelemrül.
Az évek szárnya gyorsan rebben,
Más nóták jöttek, elfeledtem.

A szerelmet, azt nem sajnálom,
Ifjuság nélkül az csak álom,
De hogy a rímek cserbe hagytak,
Az oly szomoru gondolatnak.

…Látom olykor az utcán menni,
Ő rajta nem változott semmi,
Termete lenge, haja arany,
Csak én változtam, csak én magam.

Ő rám tekint, én rá tekintek,
S úgy rémlik, mintha tudna mindent,
Hogy ifjuság, dal s rím oda van –
S én oly szörnyen szégyellem magam!

Ady Endre: A legjobb csókok

Nem búsulok én Ilka után,
Utca adta és visszavette.
Emlékezem: csóknál az utcát
Ilka mindig jobban szerette.

Ilka az utca leánya volt,
Aki gyorsan, szívesen hódolt,
De régi, csókos korszakomban
Ilka mégis legjobban csókolt.

Csók és élet nem komoly dolog,
De én fázom mindig miatta.
Csók és élet: mikor pénzem volt,
Legjobb csókjait akkor adta.

Páris, május 3., Budapesti Napló, 1907. május 5.

Petőfi Sándor: Galgapartihoz

Üdvözöllek messze bérctetőkről,
Szent helyek!
Hol a Galga lassu andalgással
Hempelyeg.

Hol pályája éden volt a gyermek-
Ifjunak.
Hol az életüdv örömvirági
Nyíltanak.

Lángszerelem szép viszonozója,
Barna lány,
Emlékezve küldsz-e még sohajt a
Szív után,

Mellyet annyi kéjnek bölcsejében
Ringatál,
Mellynek első éneket lantjára
Te csalál?

Ah, rád vissza bús könyhullatással
Néz szemem:
Vesztve téged vésze boldogságom,
Mindenem!

Gréc, 1840, május 1.

Csokonai Vitéz Mihály: A távolról kínzó

Most vagyok veled szemben
Először, miólta élek:
Mégis belől szívemben
Mindég kínzál, kegyes lélek.
Én északra laktam, te délre:
Mégis tüzed velem lakott
S mindég perzselte északot;
Ah, én nem mehettem oly félre.
Most a tűz mellett vagyok,
S nincs oly szenvedésem,
Mert égéseim nagyok,
Hogy meghalt érzésem.

1793.

Harsányi Kálmán: Bolyongás

Éj van, csöndes, holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel;
Lombtalan fák hosszú, keskeny, kékes árnya bús sötéten
Ing a dérmart pázsiton…
Merre járok?… nem tudom!… de sejtem azt, hogy jártam erre
Egyszer régen, mikor még e sok lefonnyadt, holt levélke
Fenn zöldelt az ágakon.

Régen volt!… akkor mosolygott még a táj is, – ő is, – én is.
Vége van már… oh azóta sok mindennek vége: mégis
Egy, az emlék, él tovább.
Ez kisér az éji úton, mint a fény, mit homlokomra
Tört sugárból tündöklő, de jéghideg füzérbe fonva
Hullatott a holdvilág.

Éj van, csöndes holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel;
Minden ház sötét, csak egyet látok még rőt lámpafénynyel
Fölcsillanni ablakán.
Ki virraszt ott?… nem tudom… de sejtem azt, hogy édes álom
Ringatott ott egyszer engem… és a bűvös, édes álom
Mást is ringatott talán.

Vége van már!… mégis úgy vonz ez a rideg, néma tájék,
Mintha most is illatozó virágágyak között járnék,
Úgy mint akkor – ővele…
Kong alattam a fagyos föld, hideg dér hull forró főmre
És az ablak, honnan egykor édes csókkal váltam tőle:
Jégvirággal van tele.

Éj van, csöndes, holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel;
A sövény jeges bozótját oly remegve vonja széjjel
Láztól reszkető kezem…
Hol van ő?… csak egyszer lássam!… egyszer még csak, utoljára,
Ugy mint egykor: mosolyogva, ölelésre, csókra várva,
Boldogan, szerelmesen!…

Vége van már!… a kit ott benn elborít a lámpa fénye,
Nem vár az már mosolyogva édes csókra, ölelésre
Engem többé sohasem…
Sír, nyög a szél, hull a levél, zörögnek a csonka ágak,
Dér vonja be szemfedővel porló kelyhét a virágnak,
Minden, minden – holttetem.

Éj van, csöndes, holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel,
Lombtalan fák hosszu, keskeny, kékes árnya bús sötéten
Ing a dérmart pázsiton…
Merre menjek?… nem tudom… de bármerre hajt el a végzet,
Mindenütt csak boldogságom szétzúzott, rommá enyészett
Bús képéről álmodom.

Tóth Kálmán: Benyujtottam…

Benyujtottam a kalapom
Egy kis lánynak az ablakon…
S a mikor kiadta,
Bokréta volt rajta,
Csak az a kár benne,
Hogy bánatot hajta.

Kalapomnak bokrétája
Elhervadott hamarjába…
Mentem aztán újra
Másik bokrétáért,
Adott is a kis lány,
Mindig, hogy ha ráért.

Soká… soká jártam arra
A bokrétát egyre adta –
Adta a bokrétát
Az a kedves kis lány…
Míg egyszer azt mondta,
Hogy virága nincs már!

Megfájult a szivem erre…
Nem tudom, hogy mi lelhette!
Megszokhattam nagyon
A bokrétát, vagy mi? …
Hogy azt az ablakot
Nem tudom elhagyni!