A terek és idők mély fátyolán át
A régi Anna úgy tűnik nekem,
Mint gyermekségem aranyos és ámbrás
Mennyországa, a bús és idegen.
Úgy gondolok rá, mint a régi álmok
Szövetére, mely fénylő volt s remek.
S azóta jött az ébredés, az álnok
És jöttek szürke órák és terek.
Ó régi Anna, emléked malasztja,
Neved harangja zeng mély éjeken
S e lankadó szív elfogyó patakja
Beléd omol, szelíden révbehalva,
Ó szerelem, halál, ó végtelen!
Másnak is volt, nekem is volt
Sok szeretőm, édes kincsem;
Voltra mitsem ád a zsidó –
Mit ér, ha volt! Most már nincsen!
Virágerdő volt örömem,
De mind elrepült potomra,
Rózsalevélnyi sem maradt
Annyi közül – vén koromra.
Mint midőn a király fia
Koldussá lesz a mesében
S a dús élet kincseiből
Csak egy lant marad kezében.
És a földet, melyből egy öl
Még sajátja, dallva járja, –
Ha vigan zeng rezgő húrja
Ki gondolna bú-bajára…
Víg kacajból font ostorral
Űzöm el magamtól búmat
S vérző szívvel, vidám dal közt
Fonom tövis-koszorúmat.
Oly messze már a nyár, oly messze már,
mint bús szívből kiszállt sóhajmadár!
Suhanj madár, suhanj sóhajmadár!
Oly messze már a csók, oly messze már,
mint tengermélyen haldokló madár.
Halj meg madár, halj meg meleg madár!
Oly messze már a lány, oly messze már,
mint tarló közt fölriasztott madár.
Riadj madár, riadj beteg madár!
Oly messze már az élet, messze már,
hogy szinte-szinte el van veszve már…
Suhanj-suhanj békés halálmadár!
Nincs több, mint két ezredéve,
A szerelem itt lakott,
Árnyas erdő sűrűjébe’,
Patak partján, szép Athénbe’
Kvártélyt mindenütt kapott.
Forró vérű ifjak, lányok,
Csókra vágyó emberek
Közt talált, bármerre járt ott,
Otthont a nyilas gyerek.
Ritka napnak szép vendége
Most, mint a vándor-madár,
Elment tőlünk föl az égbe,
Kék, szerelmes messzeségbe,
S hozzánk csak vizitbe jár.
Férfiaknak száz a dolga,
Csak a lány ér rá s szeret,
Köztük hát, mihaszna volna
Folyton a nyilas gyerek.
Száz év múlva — ez a vége —
Nem jő többé idele,
Hol az ember felesége
Izzad, fárad mint a férje,
S egy sem bajlódik vele.
Egy se nézi, jó-e, szép-e
A kivel köt — üzletet:
Nem lesz férj s nő versenyébe’
Nyűg szegény nyilas gyerek.
Az őszi avart rovom untalan,
Árva szívemnek mély bánata van,
Ez az erdő csak a gyászomat látja
És én csak ősszel értem el e tájra!
Valamikor, nem is rég, érezem,
Ide járt ki sok titkos szerelem
És üdvösségét elrejtette némán
Ez erdőbe, mely hervadozva néz rám.
Bocsásd meg erdőm, hogy egyedül jöttem,
Hogy köd utánam és hogy köd előttem,
Hogy csókok tanyáján, dalok helyén:
Tűnt álmaimat temetgetem én.
Szebb virágit átaladta
Az utósó éjszakán
Nyár az ősznek, ősz a télnek,
És ezen rideg kevélynek
Megfagyának ablakán.
Kün fehér az útca tére,
Ben kemence ünnepel:
Kün diderg az ifjú vére,
Ben a szánazók neszére
Fel-fel ébred e kebel:
Mert amott az én királyném,
Messze leng az új fagyon; —
Óh leány, kit úgy imádtam,
Nyár volt egykor én irántam,
S most szivedben tél vagyon!
Büszke gonddal ápolt kert virágait ha
Dallal árjadó szűm bokrétába fonta,
Szende vadvirágát a szabad mezőnek,
Pásztorlányka, mért ne tűznélek közéjek?
Néked a természet volt kertész helyében,
Kebeledbe érzést önte a nagy Isten
S bár rövidke perc volt, amíg boldogítál
Nem tudom, másoknál hátrább hogy mit állnál.
Óh, hisz a boldogság mindenkor rövid csak,
Legszebb perceink, mik legjobban rohannak.
Hervad a tavasz is, ám méltó, ha dalt vár
S őt megénekelni a pacsirta eljár.
Szép tavasznapom volt kebled, drága lányka,
Bájihoz e kis dal légyen a madárka.
Két óra külön valahol
Kényére bomlik, zakatol.
Az órás őket egy nap összehozza,
Javít, egyeztet szabályozva.
A kezelés alatt
Pompásan járnak, ütnek egyidőre –
De lassan egyik újra elmarad
S a másik újra csak siet előre.
Mély esti csendben
Úgy ég a csillag,
Miként emléked
Életemben.
Bús kerti zöldben
Úgy fáj az árnyék,
Mint a szívem majd
Temetőben.
Hűs fuvalomtól
A kerti lámpa
Lobog, mint vérem
Régi csóktól.
Fekete árnyon
Áttör a csillag,
Mint a jövődön
Ifjúságom!
Pusztaság a világ,
Kert az én kebelem,
Egyetlen virága
Hervadó szerelem…
Hervadó szerelem
Bús árnyéku fája,
Könnyem nedvesiti,
Fájdalmam táplálja.
Kert az én kebelem,
Gondatlan kertésze
Vajon melyik lehet:
A szív-e, az ész-e?
Talán mind a kettő,
S míg egyik ültetett,
Másik kitép reményt
És emlékezetet.
És a kert virági
Már-már elveszének,
Összetiprák őket
Zajgó szenvedélyek…
Mit állsz még te benne,
Hervadó szerelmem!
Terhes, reményvesztett
Kínodat viselnem!
Elmúlt örömidnek
Emléke nem éltet…
Oh hadd szakasszam ki
E kínos emléket!…
Mert él még az, noha
Illatját nem érzem;
Virági elhulltak,
Tövisétől vérzem.
Nem! ne távozz’ tőlem;
Ágyán gyötrelemnek
Hamarább lesz talán
Vége életemnek:
Csak mikor lelkemet
Már ki kell lehelnem,
Akkor szállj el tőlem,
Hervadó szerelmem!
1847.
