Kihűlt szerelem témájú versek

Petőfi Sándor: Vándordalok

1

Távol szeretteimtől,
S tőled, te drága hon!
Vándorlom a világot
Végetlen útakon.

És lábam a nagy úton
Fáradva lépdegel,
Mert vállaim tetézvék
Butyornak terhivel.

Eldobtam én a terhet,
Nincs többé vállamon;
És mégis vajh mi csüggeszt?
És mégis vajh mi nyom?

Boldogtalan fiú te!
Mely tégedet lever,
Nem válladon… szivedben
Az óriás teher.

2

Hová, hová az égi úton,
Darusereg;
Azért hagyjátok-e a tájat,
Mert nem meleg?

Vándorlok én is, ámde pályám
Ellenkező:
A szerelem forró honából
Jégsír felé.

Pápa, 1841.

Amade László: Én is vóltam szerelmes…

Én is vóltam szerelmes,
Sziveken győzedelmes,
Vólt részem ez világban
Amor szolgálatjában,
De elmúltak vig napjaim,
Számlálom csak búss óráim’;
Szerelem,
Gyötrelem,
Mért voltál olly kegyetlen?!

Vallyon van-e ollyan sziv,
Kihez vólt ő vajha hiv?
Czukorral édesgetett,
Méreggel megétetett.
Minden dolga csak álnokság,
Reménsége valótlanság:
Jaj szégyen,
Hogy légyen
Igy az Cupido isten.

Ártatlan az én vétkem,
Hogy estem szerelemben,
Embert isten megcsalhat,
Mert véle parancsolhat.
Adjon azért rólam számot,
Fizesse értem az vámot:
Most bánom,
Sajnállom,
Hogy valaha szerettem!

Az elmúlt jó kedvrül S eltűnt szerelemrül Hejában emlékezni El köll azt felejteni.

Pósa Lajos: Vártalak, galambom…

Vártalak, galambom,
Hiába vártalak!
Az uj szeretőddel
Sétálni láttalak.

Ugy mentetek együtt,
Mint a páros galamb,
Mikor épen csendült
Az esteli harang.

Ugy szólt az a harang,
Mintha temetnének –
Minden kicsi szava
Bús halotti ének.

El van már temetve
Az én boldogságom,
El van már siratva
Lehullt mennyországom.

Láttalak, galambom,
Minek is láttalak?
Megölted a szivem
Egy pillantás alatt.

Somlyó Zoltán: Dobd el!…

Dobd el a cigarettát!
most már hadd szíjja más!
Kit még meg nem ijesztett
az agyvér-tolulás;
s vérét még el nem zárta
vakolattal a mész…
Dobd el a cigarettát
s a más füstjébe nézz…

Dobd el a szőke fürtöt:
a szőlő méz-szemét!
Édes, fanyar levéből
elég csurgott beléd!
Édes-maró savával
kikezdte gyomrodat…
Dobd el a szőke fürtöt,
több lángot már nem ad…

Jaj, dobd el a szerelmet,
ezt a piros lobot!
Nem látod, szerencsétlen,
hogy ő is eldobott?
Nem látod álmaidban
szép, fanyalgó szemét?…
Jaj, dobd el a szerelmet,
már úgysem a tiéd…

Sziráky Dénes Sándor: Tea

Az asztalomon arany szegélyű csésze.
Gőzök vésze az aranyos teán.
A smaragd pára a semmibe vész-e?
Vagy szerelem-halások képe, tükre tán?
Holt szerelem később ismét folytatódik.
Most párává válik, aztán lecsapódik,
s homályharmattal vonja át
lelked hideg üvegfalát.

Csészémben hideg, sűrű lett a tea.
Kavargatom a barna bájitalt.
Ha írtál egyszer homályvont üvegre
ujjvéggel egy nevet –
ne hidd, hogy az belőled valaha kihalt.
Csak gyenge lehelet kell,
s viszont látod halványult betűidet.
Az a név nem hagy soha nyugton,
s izgat – mint a tea a szívet.

Petőfi Sándor: Galgapartihoz

Üdvözöllek messze bérctetőkről,
Szent helyek!
Hol a Galga lassu andalgással
Hempelyeg.

Hol pályája éden volt a gyermek-
Ifjunak.
Hol az életüdv örömvirági
Nyíltanak.

Lángszerelem szép viszonozója,
Barna lány,
Emlékezve küldsz-e még sohajt a
Szív után,

Mellyet annyi kéjnek bölcsejében
Ringatál,
Mellynek első éneket lantjára
Te csalál?

Ah, rád vissza bús könyhullatással
Néz szemem:
Vesztve téged vésze boldogságom,
Mindenem!

Gréc, 1840, május 1.