Sűrű erdő árnyán, mohos fába vésve,
Boldogságos szent Szűz, Isten-anyja képe;
Fölötte a lombok boltos ívet vonnak,
Körötte a méhek zsoltárokat dongnak;
Arannyal, ezüsttel nincs fölcicomázva,
Egyszerű embernek egyszerű munkája,
De buzgó áhitat, mi körüllebegi
S a hit megszenteli.
Ki búba merültél, elhagyatott árva,
Emeld föl szemedet Isten szent anyjára,
Mondd el, panaszold el, mi szívedet nyomja,
Itt lakik a vigasz, nem fényes templomba.
Jöjj ide, a lombok búdat befedezik,
Bársonyfű felissza szemednek könnyeit
S kezedet kulcsolván ájtatos imára,
Tekints Máriára!
“Mennyek királynéja, Istennek szent anyja,
Hétfájdalmu szent Szűz, nézz le bánatomra,
Kinek Isten-fiát a keresztre vonták,
Te tudod: mi a bú, mi a mártiromság.
Jaj, minek is élni annak, aki árva?
Hogy ráborulhassak anyám sírhalmára
S tengődve inséges, panaszos kenyéren
Halálomat kérjem?
Nincs senkim, nincs semmim ezen a világon,
Nincs semmi oly nagy, mint az én árvaságom,
Szivem fel-feldobog, szeretni szeretne,
S olyan sincs, aki egy jó szót odavetne,
S míg ez a sírhalom csak süpped, csak porlad,
Se vége, se hossza szomorúságomnak, –
Oh irgalmas szent Szűz, a magas egekben
Könyörögj érettem!”
S íme a lombok közt zsongás-bongás támad,
Mintha a mennyei kórusok szólnának,
Miként ha leszállna a szűz anya képe,
S leborulna halkan az árva fölébe,
Miként ha az arcát csókkal borítaná,
Bizalommal, hittel szivét megáldaná,
S mintha egy titkos hang szállna az erdőn át:
Az Isten mindent lát!
