Békássy Ferenc: Haragos erdőn…

Haragos erdőn dudol a szél,
Visszatekintget egyre a tél.

Egyedül az erdőn, nappal, éjjel,
Az én vad múzsám játszik a széllel.
Tüske, bokor tépi, szellő rázza,
Rügyező ágak borulnak rája,
Ez koronája.
Lábait a felszabadult patak mossa,
Az esőt a szellő szemébe vagdossa,
Ruhája foszlány, a haja szabadon
Lobog a szélben. Az ébredő vadon
Ismeri biztató, hangos szavát;
Fut barna erdőn, pázsiton át,
Virág takarja nyomát.
Mikor megáll
Hóvirág nyílik lábainál.
Apró madarak nagy serege
Röpköd körülte, és száll vele
A tavasz legelső ébresztő szele.
De néha megáll
Az örvénylő folyó partjainál,
Hol füzfaág hajlik a mélység fölé,
És gyökerek nyúlnak a földből elé;
Hol sürü és csöndes a nagy vadon,
És tündérek ülnek a tajték-habon,
S nagy felhők vonulnak az égen át:
Hallgatja az örvény rejtelmes szavát.
A csillogó élet szeméből kihal,
Nem játszik a szél sem foszlányaival,
Csendben, hallgatagon
Dobban egy emberi szív;
És visszahív
A lélek a vadon világból.
De kérve, az elhagyott fákról,
Hogy nyul még utána a rügyező ág!
Az erdő megőrzi lába nyomát.

Ébredő erdőn dudol a szél,
Hiába tekintget vissza a tél!

Bedales, 1991. július 29.

Petőfi Sándor: Petrics Somához

Bűvölőn hangzik dalod, óh barátom
Petrics, és e szű öröm-érzeteknek
Tengerében leng, s feledem keservem,
Hogyha te zengesz.

Zengj! – Ha dús volnék, aranyat fizetnék
Bőven én néked dalodért; de sorsom
Nem kegyel. Csak vers, mit az árva ifju
Nyerhete tőle.

Hát legyen versem dijad és jutalmad,
S majd ha a végzet kiszakaszt karodból
Engem; olvasván ezeket, lebegjen
Dalma eszedben.

Ostfiasszonyfa, 1839. szeptember 4.

Garay János: A távolból

Repülj, lágy énekem,
Susogló szárnyakon,
El messze, szép egem
Hol engem kéjre von,
Hol szebb a lány szeme,
Érzőbb a hív kebel,
S az ifju hő szive
Szent vágyban olvad el.

Lágyan, mint esti szél,
Búsan, mint csattogány,
Mely társért nyögdicsél,
Leljen az égi lány;
Sovárgó szárnyadon,
Mint esti fúvalom,
Epedve csattogjon
Szerelmi súgalom.

Suhanj be véltlenűl
Titkos-szerelmesen,
Ne halljon lesdi fül,
Ne lásson kandi szem,
Tiltott vidékemen
Lánykámat ott leled,
Hol május-téreken
Füzérkét köt neked.

Békássy Ferenc: Várakozás

Elfelejtem hol vagyok,
Valakire várok,
Csukott könyvből olvasok,
Várok, egyre várok.

Telve lelkem ezer dallal,
Fellengőssel, fiatallal,
Csengő-bongó pajkos dallal.
Van-e aki hívja, van-e aki kérdi,
Fáradó erőmet uj erőre készti?
Kivel képzeletben messze, messze szállok,
Kivel szellemuton mindig együtt járok?
— Várok, egyre várok.

Senki sem hívja, senki se kérdi,
Senki sem várja, senki sem érti,
Első dalom;
Én igazgatni,
Szabályozgatni,
Nem akarom;
Hadd szóljon hát, hadd csapongjon:
Érthetetlenül rajongjon,
Ne legyen se kincs, se lom.

Igazabb a dal, ha él,
Fékezhetlen forgószél,
Megfoghatlan nyári szellő,
Ismeretlen kéjt lehellő,
Csak örül, és él!

Kopár földsáncz mellett állok,
Gondolatban messze szállok —
Ej, dehogy is várok!

1910. február 10.

Babits Mihály: A Spinoza-szobor előtt

Jólesik látni, nagy zsidó, remek
képmásod, íróasztalom fölött:
jólesik nézni terhes fejedet,
amely nyakadnál szinte megtörött.

És látni, hogy a kínba’ vajudó
gondolat szent gyötrelmét élvezed,
amit a művész benned, nagy zsidó,
századaidon át kiérezett.

Te boldog vagy: már csak kőmásod töpreng;
az én agyamban még küzd a velő,
én még itt bolygok lenn e földi ködben,

és fáradok csiholni fényt elő –
nagy rokonom! én is gondolkodom, ládd,
és szenvedek s méltó vagyok tehozzád.

1904. augusztus-szeptember

Reményik Sándor: Kiadom a részed

Én a rivaldán lámpafényben álltam,
Te messze, messze, hátul, a homályban.

Engem mindenki látott, – senki Téged:
Most kiadom a társ-szerzői részed.

Felét a zúgó, tapsoló tömegnek,
Felét a fénylő, szomorú szemeknek.

A néma döbbenetnek is felét,
De a szeretet egész erejét.

Egy vershez adtam ritmust s rímeket,
Te “csak” ihlető szenvedésedet.

Egy roppant sorsot példáztunk mi ketten,
De rád nézett az Isten szívesebben,

Ki, – míg én égő fény-gyűrűben álltam,
Álltál, szerényen, hátul, a homályban.

1930. február 17.

Békássy Ferenc: Amit álmodtam

1.

Amit éreztem
Amit elsírtam,
Arról álmodtam,
Versbe megírtam.

Szólott az ének
Sok szerelemről,
Kétes, borongó
Szenvedelemről.

Szólott az ének
De szépen, csengve;
S elszenderült rá
Szivem szerelnie.

2.

Fonnyadva lógnak
Száron a rózsák –
Összeszáradtak,
Megszűntek a nóták.

Gyarló akarat
Nagy erős gondja
Tompa vasát a
Szivembe nyomta.

S mikor a kínját
Tovább nem bírtam,
Ködbe takartam,
Versbe megírtam.

Cambridge, 1911., “Et sans rime et sans mesure Je chante par couverture. ” – Christine de Pisan.