Haragos erdőn dudol a szél,
Visszatekintget egyre a tél.
Egyedül az erdőn, nappal, éjjel,
Az én vad múzsám játszik a széllel.
Tüske, bokor tépi, szellő rázza,
Rügyező ágak borulnak rája,
Ez koronája.
Lábait a felszabadult patak mossa,
Az esőt a szellő szemébe vagdossa,
Ruhája foszlány, a haja szabadon
Lobog a szélben. Az ébredő vadon
Ismeri biztató, hangos szavát;
Fut barna erdőn, pázsiton át,
Virág takarja nyomát.
Mikor megáll
Hóvirág nyílik lábainál.
Apró madarak nagy serege
Röpköd körülte, és száll vele
A tavasz legelső ébresztő szele.
De néha megáll
Az örvénylő folyó partjainál,
Hol füzfaág hajlik a mélység fölé,
És gyökerek nyúlnak a földből elé;
Hol sürü és csöndes a nagy vadon,
És tündérek ülnek a tajték-habon,
S nagy felhők vonulnak az égen át:
Hallgatja az örvény rejtelmes szavát.
A csillogó élet szeméből kihal,
Nem játszik a szél sem foszlányaival,
Csendben, hallgatagon
Dobban egy emberi szív;
És visszahív
A lélek a vadon világból.
De kérve, az elhagyott fákról,
Hogy nyul még utána a rügyező ág!
Az erdő megőrzi lába nyomát.
Ébredő erdőn dudol a szél,
Hiába tekintget vissza a tél!
Bedales, 1991. július 29.
