Itt ülsz, mikéntha másvilági élet
Lakója volnál, búsan, csöndesen.
Fehér kezed forró kezembe
Csak félve habozón veszem.
Amit oly vágyva vágytam elsusogni,
Elhal a vallomás is ajkamon –
És hallgatag szép ajkad beszédét
Varázs alatt csak némán hallgatom.
De nem sajnállak elveszett rímek, ti,
Miket az úton elrebegtem én –
Mert érezem, hogy szótalan szerelmünk
Édes beszéde – legszebb költemény.
Azok a néma nagy tragédiák,
Hol vér nem foly, csak titkos könny pereg,
Vad örvényt rejt a síma felszín mélye,
Megoldás nincs – se bűn – csak bűnhödése,
Ó azok sujtók mindenek felett.
Van nekem is egy! Oly bús, megrázó,
Hogy ahhoz foghatót én nem tudok:
De ennek dalban sorját sohsem ejtem,
Egy percem van csak, amikor felejtem,
S ez az, midőn tinéktek dalolok.
Szinésszé lettem. Megkapám
Az első szerepet,
S a színpadon először is
Nevetnem kelletett.
Én a szerepben jóizűn
S szivemből neveték;
Pályámon, oh ugyis tudom,
Leend ok sírni még.
Székesfejérvár, 1842. november
Rontott, mert építni akart, Palladio; benne
Csak rontót látál, vad kora, jó ideig.
A művész érzette magát, s Neked én fogok, úgy mond,
Törvényt és példát adni, de nem te nekem.
S ím áll a roppant csarnok, s bizonyítja: ki több itt,
A művész-e vagy a szolgai tompa szokás.
1810.
Ha a szó érzeményünk burka csak,
Mért írjam én? hogy elámítsalak?
Ha hű tolmács a szó, úgy rettegek,
Hogy érzésemmel megrettentelek.
Ne olvasd hát, ha hozzád írok én,
Ki tudja, álarc-é vagy érzemény.
De közte vannak a fehér sorok,
Rokonlélekhez szólanak azok.
Hahogy megérted, úgy boldog vagyok,
Ha meg nem érted – én is hallgatok.
Fenn, a hon csillagos mennyezetén,
Király, mint a nap a csillagok között,
Úgy állsz, te nagy, az égiek helyén
Örök sugárral szent hazád fölött.
A nemzet föld, a költő nap az égen,
Mely túlragyog az eltűnt nemzedéken.
S ha én, szerény, mulandó mécsvilág
A halhatatlan, egy naphoz tekintek fel,
Szelíd mosollyal, mint nyíló virág,
Hozzád csupán könyörgni jövök el.
Mint éltet szór a nap a fényes árral,
Adj fényt a mécsnek egy léleksugárral.
Oh, benned ég, ragyog az égi tűz!
Nem mint Prometheusz, ki lopva nyerte meg,
Éltet teremtményidbe lelked fűz,
És Isten-adta szellemek ezek,
Kibontakoznak égi szenvedéllyel
A költészetből, szeplőtlen tökéllyel.
Ha szenvedések átkát szórja rád
A sors, mely Istenként áll életünk fölött,
Lelked nem érzi az átok nyomát,
Alá már géniuszod sugárt szövött.
Oh boldog te, ki szenvedéseidnek
Emléket állítsz, mint örömeidnek.
Sötét pyramid, órjás és örök,
Sötét, mint éj, de fényes csillaggal tele
Az emlék, mit az elhalt örömök
S remények sírján lelked emele.
Karthausi lett a szív, s virágozása
Halni nem tudó hattyú dalolása.
A messze föld, a messze végtelen,
Miként a puszta gönc, egy órjás jéghalom,
A természet sivár, élettelen
A láng nélkül, mely életfuvalom.
A földek istenként a napfényt várják,
Az emberszív a szerelem sugárát.
S a szerelem a halhatatlanság;
A szerelem a lét, a lélek és a lény –
Elmúlik mind, mert mind mulandóság,
Örök csak ő az ember kebelén.
S ha fénye költészetben megtörődik,
A költő névre Istenség szövődik.
Könyvem igen becsülöd, látom, mert ujdonan uj még,
S könyvtárodba csukod, Pontyi, be a por elől.
Pontyi, hogy igy becsülöd könyvem, nem örülhetek ennek:
Vagy könyvem keveset nyom, vagy azon becsület.
A legszebb asszony – bús márványban élve,
A földi szépség istennő csodája,
Derűs habokból fönséggel kiszállva,
Dél napja csókolt egykor fényt fejére.
A századok hozzá rajongva jőnek,
Felé fog szállni vágya jövendőknek,
Heine legszebb könnyét sírta rája,
A Végzet is, kit megbűvölt a bája,
Megengedte, hogy szép legyen örökre,
Csak büntetésül – karját összetörte!
Hogy itt vannak egy könyvben, holtan,
Nyomva, befűzve, azt se tudom,
Hogy vajjon őket én daloltam?
Akárkié is lehetnének,
Olyan furcsák és távoliak:
Átok, zsoltár, panasz és ének.
Bizonyos, hogy csúfolják, félik
Ezeket a bűnös dalokat,
Kik az életet félig-élik.
Bizonyos, hogy gyönyörű volna,
Ha ezeket a fájdalmakat
Más éli és más panaszolja.
De én voltam, óh, jaj, én voltam
Szülőtök, vad, borús, új dalok
És én már régen meglakoltam.
Szegény maradtam, mint akkor valék,
Amikor ifjan vándorútra keltem.
Egy emberöltőt végigénekeltem,
Sorsharag és koldusbot… Ez a vég.
Csak mentem, míg a lelkem elalélt,
A pályán égő hittel, csüggedetlen,
Az életem álmokra vesztegettem,
Se hír, se semmi… Megadták a bért.
Erdők zugában dalol a madár,
A dala gyógyít, szíved hogyha fáj,
Törődik-e aztán valaki véle:
Hogy a kis dalnok elpusztul-e, él-e?
Szétfoszlik szárnya egy tüskés bokorban,
Sírját se tudja soha senki: hol van?
