Bárd Miklós: Nem én!

Nem én!
Mert vallom, tartom is hiven,
Amit igaznak vél eszem, szivem
Kimondom bátran, el nem alkuszom,
Nem kérdve, végül kár, avagy haszon?
A harc sem aggaszt, sohse féltem én!
Nem én!

Nem én!
S ha száz, ki gúnnyal emleget,
Csalóka fénynek mondja, mely vezet, –
Bizonyságul az éghez fordulok,
Hogy csillag az! és most is ott ragyog,
Bár letagadná sok ügyes legény, –
Nem én!

Nem én!
S ha engem nem biztat siker,
Mit játszva ér el annyi siheder,
Emelj te! Ha a sors nem nyit utat,
Lelkemben élő büszke öntudat:
Hogy hitet, elvet sohse árulék,
Hogy szóban, tettben hű, igaz valék,
S a csillag, amely ott ragyog felém,
Enyém!

Reichard Piroska: Végszó

Ez már amaz örökös éjjel.
Hűlt tagokkal, holt szenvedéllyel
fekszem süketen és meredten,
két kezem mellemen keresztben.
S mint aki körülnézni nem mer,
nézek befordult gödrös szemmel;
rajtam száz pecsét, bélyeg, oltás,
ajkamon megfagyott sikoltás:
Sok évig jártam, keltem, szóltam,
még sem tudom, Uram, ki voltam!

Hat vers, Nyugat, 1935/11. szám

Ihász Aladár: Beszélhet tőlem…

Beszélhet tőlem bárki, bármit,
Már én csak arra hallgatok,
A mit szivem mond, – s el nem ámít,
Jóakaróim, ajkatok.

Igaz, ezért az embereknek
Nagyrésze gúnyol, kinevet, –
De, a ki nem tart a tömeggel,
Nem is vár az más egyebet.

…nekem elég, ha a virágok
Elégedetten intenek,
S mosolyra nyílnak a nyomomban,
Itt-ott a könnyező szemek

Elég, ha tudják a magasban,
Ott fent a csillagok megett,
A lelkemet mi ösztökéli,
S miért nem lett az szárnyszegett.

Elég, ha tudják, életem bár
Fékezhetetlen vad patak, –
Benne virágok ringatóznak
S csillagsugárok játszanak…

Erdélyi János: Végakarat

Természetes, hogy amikor már
Engem meg fognak itélni,
Lerázva testiségem kérgét,
Régen nem is fogok élni.

És mondva lesz, hogy én homályos
Voltam beszédben, iratban;
Sebaj! de az csupán azért, mert
Könnyelműség van divatban.

Magamrul én annyit tudok, hogy
Bántam dolgok nehezével,
Küzdöttem egy-egy gondolattal,
Egy-egy isteni eszmével.

Én népszerűtlen, jómagam hát
Egy más korral vigasztalom,
Idő előtt csak meg ne ölne
A fölszín és az unalom.

Ha mégis, amit nem szeretnék,
Meglenne – jól megértsetek:
Édes barátim! engemet majd
Jó mély sírba temessetek.

Komjáthy Jenő: Fejemben egy világ…

Fejemben egy világ viharzik,
Zsong, zajlik milljó gondolat;
Szellemhazába jár a lelkem,
Levetve a porgondokat.

Világok ősnyitjára lelni
Egyszer mint búvár elmerül,
A Természet mélyébe mélyed,
Szivével szívben egyesül.

Máskor meg büszke dacban égve
Az Istenekkel harcra kél,
Majd mélabúsan, mély fohásszal
Csügg titkodon, szép, csöndes Éj!

De néha meg árnyak hadával
Birkózik lelkem hosszasan;
Sohajtok földre verve fájón;
A cél mi messze, messze van!

Sikolyba tör a szív fohásza,
Fölváltva kél köny és mosoly,
A fájdalomból vad kacaj lesz,
Szilajjá lesz a búskomoly.

Ereje, fénye, bája megvan,
Legyen gyönyör, legyen panasz;
Mert szívemből tör létre minden,
Mindig magányos és igaz.

Szilaj haraggal édes ábránd,
Kéj és sirám ölelkezik…
A nagyszivűek istenálma
Ragad magával s üdvezit.

1890. szeptember 16.

Bárd Miklós: Mi voltam itt?

Katona mindenek előtt,
Mint Anonymus – költő,
Turista, vadász, madarász,
Vonzott a hegy az erdő,
Lovaglómester – oktató,
Hű rózsakertész, virágápoló
És végül mindenek felett,
Gondozván édes anyaföldemet,
Jó magvető.
Oh lét öröme, terhe!
Szívet kívánt ezeknek minden eggye,
Csoda-e hát, ki mindebben kiváltam,
Ha idő előtt elhasználtam
E vérző, érző ideget:
A szívemet.

1930.

Komjáthy Jenő: Magamról

Akartok a lelkembe látni?
Ismerni mély rejtelmeit?
Nem remegek mindent kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit.

Szeretni és gyülölni mélyen
Tudok, s kimondom szabadon;
A sorssal szembeszáll kevélyen
Szilaj, erős akaratom.

Szeretem azt, amit gyülöltök,
Mi éget, mint a nyári nap,
Lelkembe lángot lángja öntött,
Fölöttetek magasra csap.

Gyűlölöm azt, amit szerettek,
Az aljast és a köznapit,
Miért titokban gyáva reszket,
Silány szerelme nem vakit.

Erényem egy van: a szabadság;
Ezért hevülnek a nagyok,
Ezt rettegi a lelki vakság; –
Bűnöm is egy van, hogy: vagyok.

Hogy itt vagyok e torz világon,
Hol rózsa vértalajba kel,
Hol összeég fertői lángon
E tiszta, bátor, hű kebel.

De összeég bár, újra él majd
A szellemüdv s az égi kín,
És földöntúli szenvedély hajt
Új létet szálló hamvain.

Nem süllyedek mégsem közétek,
Mert lelkem tiszta, mint a nap,
Nem éri vész, nem fogja vétek,
Mert mindennél hatalmasabb.

Mert lángja hit, hatalma eszme,
S tudvágy emészti szívemet,
Istennek óriás szerelme
Átjárja minden ízemet.

S ami hevít, amit imádok,
Csak önnön lelkem lelke az;
És legyen üdv vagy legyen átok,
Csak lelkem átka, üdve az.

Nem ismerek én más hatalmat,
Csak ami szívemben ragyog;
Idegen Isten, nincs hatalmad!
Magamon úr csak én vagyok.

Ó, tudtok-é lelkembe látni?
Megértni mély rejtelmeit?
Ó, lehet-é nektek kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit?

Szenic, 1890. szeptember 14.