Tóth Árpád: Az esti felhők…

Az esti felhők torlatag csodája
Aranyligetté zsúfolódva áll,
Meghalt a nap…

Elmúlt. S csodálkozol: a szíved él.
A sóhaj megfeszíti bús kabátod,
Mint agg vitorlát édes, ifju szél.
És messzi partok enyhe rajzát látod.

Ajkad egy új, csodás igét keres,
Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,
Az esti felhő… hűvösebbet,
Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress!

1915.

Szabolcska Mihály: Mért nem születtél te…

Mért nem születtél te
A mi kis falunkban,
Ott se messze tőlünk,
Csak a szomszédunkban.

Csak a szomszédunkban.
De ott is szegénynek,
Falu rózsájának,
Falu legszebbjének.

Én meg soha, soha,
– Szegény fiú módra, –
Kis falunk határát
Át ne léptem volna!

Nem tanultam volna
Olvasni se másból:
Csak a te szemedből,
Csak a te orcádról.

Oh, onnan se másról,
Onnan se egyébről,
Csak a szíveinknek
Örök szerelméről!

Ady Endre: Dudorászó, régi nóta

Honnan indulsz és mikor jössz el?
Csak tudnám, ki vagy?
Megérkezel-e idejében
Egy rossz, vén fiunak?

Nagy-e az út s érdemes érte?
S érdemes a vég?
Verejték-törlés egy homlokról
S egy késett feleség.

Mit adsz néki s mit akarsz tőle?
Adsz egy életet,
Mely kárpótol, fizet busásan
S egy csók-leheletet?

Mikor indultál? Alkonyodik,
Elvéted utad.
Megérkezel-e idejében
Egy rossz, vén fiunak?

Sárosi Árpád: Mesélgetek az erdőmnek

Te még nem vártál. Korán jöttem.
Nincs még pompája drága dísznek.
Mezitlen állsz, mint szűz menyasszony,
– Kit holnap esküvőre visznek.

És öltöztetnek. Homlokodra
Az ifju hajnal tüze omlik.
Titkos hatalmak öltöztetnek,
A harmat-rejtő csipkefodrig.

Mig rád adják sok ékességed,
Kebledben kéjes sóhaj rezdűl.
Sietnek-jönnek hódolóid,
Csodás hegyen-tájon keresztül.

Vágyát befojtva halk zenével
Áldoz a forrás lábaidnál.
A fuvalom, az ág hegyén már
Himnuszba kezdő pintyet himbál.

Igy vársz reá. A Valakidre.
A buja csókra, bűvös nászra
És nem marasztalsz. Állsz remegve,
Az álombeli Másra várva.

Igy várom én is őt. Mióta!
Kit soha-soha nem ismertem.
Akit keresni elindultam
Sziv-mámoros tavaszi kedvben.

Esztendők, utak végit járom,
De Valakimre nem akadtam.
Kacagó árnyak kergetőznek
A rám boruló alkonyatban.

Kölcsey Ferenc: Szerelemhez

Kertje csendes alkonyában,
Míg csapongva zúg a szél,
A Dalos bolyong magában,
S keble búsabb lángra kél.
Könny között tolul szemére
A benn küzdő gyötrelem;
Önts, ah, balzsamot sebére,
Boldogító Szerelem!

Minden lepke lél virágot,
Harmatot minden virág;
Én tekintem a világot,
Bús magány az s pusztaság.
Istenné, kit hajnalában
Hű karod vitt mint vezér,
Most ím égető napjában
Híves árnyat tőled kér!

Vagy ha kedved szép egében
Több remény nem bíztat már,
S csillagod rezgő fényében
Nincs egy enyhítő sugár:
Küldd el véglehelletemre
Még egyszer hív angyalod,
S tőle bérűl húnyt szememre
Könnyáztatta fátyolod.

Cseke, 1825. május

Arany László: Későn

Már elnyit a tavasz, varázsa széled,
Szép álma eltünt, el van zengve dalja,
Üde virágát nyári hő aszalja,
– Munkára int, küzdésre hí az élet.

A ló nyerít, a harc lármája éled,
Körülvesz, elborít küzdés zsivajja,
S a küzködő, – míg majd sír nem takarja –
Nyugalmat, enyhülést ritkán remélhet.

Leányka! ó ama tavasz korában
Miért kerestelek mindig hiában?
Eszmény valál, kit vágyam üldözött;
Most megjelensz, szívemmel játszva játszol,
Föl-fölmerülsz s megint eltünni látszol
E zajgó életáradat között.

Lenau után, Szalay Gizelának, 1875.

Ady Endre: Mai asszonyok udvarában

Én nagy, ifju éjszakáimat,
Éhes, piros éjszakáimat,
Csók-étvágyam, ami elhagyott
S nem oltották a tegnapiak,
Adjátok vissza, mai asszonyok.

Most itt vagytok keggyel, röpkedőn,
Eljöttetek keggyel, röpkedőn.
Régi erőt és régi hitet,
Mit eldobtak a nénjeitek,
Visszaadjátok, mai asszonyok?

Régi éhségem emlékivel,
Én szent éhségem emlékivel,
Várom a régi lelkem, a mást,
Véri és vágyi föltámadást.
Tegyetek csodát, mai asszonyok.