Fehér a föld, fehér az ég,
S a hófúvásos táj felett
Kereng, leszáll, meg felrepül
Setét, zajos madársereg.
Szeret, gyülöl, eszik, iszik,
Csácsog, pöröl, él mindegyik…
Ki érti meg a csókaszót
S a varju-szívek titkait?
Csak egy fekete bús madár
Ül egymagába a fatőn, –
Gúnyaszt és nézi társait
Közömbösen, kételkedőn.
S a furcsa kérdés úgy gyötör
A többi száz talány között:
– Elvonult bölcs-é az az egy
Vagy boldogtalan számüzött?!
1902.
Tarkán hullámzik el mellettem
A sok bohó, festett alak.
Forognak színes tömkelegben,
Kik a divatért bomlanak.
S én arra gondolok, – ha egy nap
Nem vón álarc az arcokon:
Vajjon megismerné-e egymást
A jó barát, testvér, rokon?…
Üres a tarisznyád, bujdosó pajtásom.
Az enyém is úgy van. Kacagjunk egymáson.
Álljunk meg egy szóra nagyok küszöbénél…
A te szavad bátor, hátha kegyet kérnél?
Iveld a derekad, a fejedet szegd meg,
Megtelik a szerdás. – Tenném, de nem enged,
Olyan a gerincem, mintha szikla volna,
Fejem égnek feszül, mint a falunk tornya.
Hát eb ura fakó! Maradok, ki voltam.
Nagyurak küszöbét sohasem tapostam.
Megyek a farkassal, halott erdőn hálok.
Majd elaltat egyszer az útszéli árok.
Homlokukon ábrája a Jövőnek,
Sokszor ők maguk sem akarják
S mégiscsak összeverődnek.
Ősök ők a Jelenben, valahányan
S majd valamikor lesznek élők
Újféle ember-fajtákban.
Nézik egymást gyűlölve és szeretve,
Muszáj, hogy egymást megtalálják:
Rájuk van a Jövő vetve.
Jönnek, élnek és talán meg se halnak:
Kiebrudaltjai a Mának
S apjai a diadalnak.
Gyáva kakasként fut az ellen,
Dúlt bóbitájú, nyomorult,
Fellegvárába beszorult,
Szemétdombjára beszorult.
Mi várhatunk; Tyukodi pajtás.
Mienk a vár, csak táborozzunk,
Dalolgassunk, igyunk, együnk.
Táncolva, vígan felmegyünk,
Mikor akarjuk, felmegyünk,
Ne siessünk, Tyukodi pajtás.
Mi a harcunkat megharcoltuk.
Hadd várjanak a pipogyák
Valami nem jövő csodát,
Vén, szép, történelmi csodát
S rajtuk-ütünk, Tyukodi pajtás.
Neptúnus vizinek kebelében látta Velencét,
Mellyet egész tenger mint fejedelmet ural:
Nossza no most fitogasd tarpéjai váradat (úgy mond)
S Mársod kőfalait Júpiter! égig emeld;
A tenger Tiberist, Rómát meghaladja Velence:
Isteni nagy remek ez, emberi munka amaz.
1760.
Megy a mező, mint a viz.
Cincog a fűszál is.
Egér lett a búza is,
Egér a bogár is.
Egymás vállán kis kezük,
Táncra kerekednek,
Fölrugják az életünk
Arany porfellegnek.
Nyüzsög, izog, föltolul,
Ráncolódó bunda.
Akasztotta fene úr
Ide a nyakunkba.
Szegény paraszt reményét
Megeszi a kórság,
Tántorodó kéményét
Megüti a grófság.
1930. április
Kidőltél agg fa, zöldelő
Testvéreid között
S felejtve vagy, bár gazdagon
Hoztál gyümölcsököt:
Míg sok hitvány s gyümölcstelen
Életfa dombinál,
Fennen hirdetve érdemét,
Egy márványoszlop áll.
Dördül az ég, tisztítva röpül villáma körösleg:
Földünk’ zsarnokit is mért nem emészti tüze?
Dördül a nép: büntetni boszús villáminak hagyta
Földünk zsarnokait célul a népek ura.
Szabad társaságban hogy megúntak lenni,
A békák egy királyt akarának tenni.
Bolond szándékukon Jupiter nevetett,
S e balgatag népnek egy lécet levetett.
Hallván a csattanást a tó fenekére
Reszketve lebúvtak míglen egy végtére,
Mint legbátrabb vitéz változtatta helyét,
Kijött, a királynak hogy meghajtsa fejét.
Látván, hogy csak egy léc, kiált a többinek:
Jertek nem kell ettől rettegni senkinek.
E szóra a békák csoportosan gyűlnek,
S kegyelmes királyok hátára felülnek.
S hogy azt bemocskolták minden undoksággal,
Új királyt kérének rút kuruttyolással.
Oly gólyát, a melynek fél sing volt az orra
Bocsáta Jupiter akkor minden tóra,
A ki is közöttük kedvére békászott,
A béka előtte hiába bújt s mászott.
Kelepes urának a nép hogy nem örül,
Könyörgéssel veszi Mercuriust körül.
Kéri, Jupiterhez érte visszatérjen,
Nyomorult fejöknek hogy más királyt kérjen,
Mert a gólya abban királyságát teszi,
Hogy egyenként őket öldösi és eszi.
De Jupiter nekik csak e szót felelte,
Hogy a mit keresett, azt a nép meglelte…
Ti, kik szabadságtok másnak eladtátok
Tűrjetek, hogy nagyobb rossz ne szálljon rátok!
