Társadalom témájú versek

Babits Mihály: Turáni induló

Mi vagyunk a rónán járók
Soha napján meg nem állók
Lég fiai, röpke rárók,
messze mezőn szerte szállók.
Huj, huj, huj!

Szolgánk jámbor, népünk pártos,
Széltől ellett ménünk táltos,
Varju, holló ránk kiáltoz,
Könnyü nyilunk visszaszálldos.
Huj, huj, huj!

Rabjaink a barmot hajtják,
Szolgáink a sátrat hordják,
Lányaink a hálót foldják,
Fiaink a lovat tartják.
Huj, huj, huj!

Sátrunkat csak seprűszárral,
Nem kerítjük azt mi zárral,
Mégis nyuszttal dús bazárral
vetekedünk a kazárral.
Huj, huj, huj!

Igy élünk mi, népet fosztván,
földjeinket föl nem osztván,
Széles üngünk szelet uszván
riadunk a rémes pusztán:
Huj, huj, huj!

Rátörünk az ellenségre,
ugy teszünk szert feleségre,
Ha nem lelünk ellenségre,
nézünk a csillagos égre.
Huj, huj, huj!

Sok csodát az égen látunk,
Sok arany csodát imádunk,
Kútfejeknél törvényt látunk,
Isten napja süti hátunk.
Huj, huj, huj!

Kőházakkal, vértes haddal,
mit törődünk Napnyugattal?
Zabolátlan akarattal
virradunk mi virradattal.
Huj, huj, huj!

Rajta széllel, zivatarral!
Haj szabir az onugorral,
Hajrá hét törzs hét magyarral,
Nyolcadikkal, mord kabarral!
Huj, huj, huj!

Tompa Mihály: A gólyához

Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és siró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.

Házamról jobb ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbesést ne hallanál alól
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted,
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél és sirván, megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah…! hogy… gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik…
Honfira, honfi ki vádaskodik.

Testvér testvér, apát fiu elad…
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten,
Megútálni is kénytelen legyen!

1850.

Reményik Sándor: Az erdő állja

Itt, mésszel írva
Erdőtalajába,
Az útközépre,
Fehér festékkel, hogy mindenki lássa:
Kampóskereszt.
Eszembe jut:
Barangolva az otthoni erdőben,
Ősszel, tavaly,
Elémbe villant
Vad-vörös mezőben
Szakasztott ilyenmódon, útközépen
A sarló s kalapács.
Jönnek és mázolják az útközépre,
A földre és a fákra, –
Rikoltó kicsi fény-jelzéseik
Ők idecipelik
A hallgató, az óriás magányba.
Mi közöm hozzá?
Szólna az erdő, hogyha szólni tudna,
De nem tud szólni,
Hát hallgat és állja
A politika reklám-jeleit,
Mint a szerelmesek krixkraxait.
És éli körülöttük
A saját egyetlenegy életét.
Rügyet hajt, zúg egy boldog nyáron át,
S ha ideje jön:
Leejti levelét.
És eljönnek a sebes záporok
És eljönnek a halk őszi esők,
Jönnek az erdő tündér-mosónői,
A nagy, szapuló, tisztító erők
És jön a hó,
Az embernyomot eltakaró hó.
És jönnek
Az évek, évtizedek, századok,
S olyan mindegy: fábafaragott szív,
Kampóskereszt,
Vagy sarló-kalapács volt az a nyom.
Ki látja meg a mindíg-élő erdőn
És az örökkévaló avaron?

Budapest, 1933. április 2.

Torkos László: Kerülöm az embereket!

Kerülöm az embereket;
Mert az embert szeretem,
S félek, hogy az emberekért
Az embert is megvetem.
Félek, hogy a tiszta érzés,
Melytől szivem melegül,
Ezer visszás indulatok
Fertőjében elmerül.

Szabad mezőn járva, kelve
Verőfényes ég alatt
Jól esik, ha szemem itt-ott
Embereken megakad.
Gyermekcsoport, szerelmes pár
Vén anyóka, ifjú lány, –
Édes, vonzó rokonérzést
Kelt szivemben, mind a hány.

Igaz részvét melegével
Függök jártok-keltökön
S örülök, ha egy-egy gyöngyöt
Vet felszínre bú, öröm.
De közéjök nem vegyülök,
Ha tán egy-két szóra nem; –
Mi kavarg, forr szivök mélyén,
Jobb, ha meg nem ismerem.

Sürgő-forgó néptömegben
Gyakran járok egyedül,
Hallgatom az élet árja
Forrongva hogy zúg körül.
Nem bánom, ha meg-megrázza
Lelkem a vad hangzavar, –
Fájón rezgő habfodrai
Elsimulnak csakhamar.

Drága rokonlelkek közt, hol
Béke lakik s szeretet,
Keblemben a szív kitárul,
Ajkam szava megered.
Ember vagyok emberek közt;
Fényből, árnyból vegyülék,
Lelkemben az ember képe
Szelíd, tiszta fényben ég.

De hol furfang butasággal,
Gőg csúszással fog kezet,
Nyiltan tapsol az irigység
S titkon nyelvet öltöget;
Könnyez, kinek szive ujjong,
S ki sirhatna, mosolyog; –
Óh e börtön békói közt
Mily nyomorult rab vagyok!

Óh, hogy futok, mihelyt karom
Széttépi a lánczokat,
Sötét erdő sűrűjében
Elrejtőzni, mint a vad!
Bokrok éjén szeretetről
Álmodozni jobb nekem, –
Kerülöm az embereket,
Mert az embert szeretem!

Dsida Jenő: A tükör

Írom e fekete verset
ezerkilencszázhuszonnyolcban,
mikor emberek megőrülnek,
mikor a tükrök összetörnek.

Talán görbetükör a tükör
s csak én látom nyilt, síma lapnak.
Talán holnapra összetörik
a lelkem.

De ma még belőle szikrázik
a zajgó, végtelen világ, –
egyszerre vetülnek a parányi csirák
s a robbanva zuhanó égitestek.

Valamelyik eldugott sarkából
gyászkocsit indít február
s egy furcsa maszkkal kevesebb kergül
az őrült karneválban.

Kaffka Margit: Egy madár

Fehér a föld, fehér az ég,
S a hófúvásos táj felett
Kereng, leszáll, meg felrepül
Setét, zajos madársereg.

Szeret, gyülöl, eszik, iszik,
Csácsog, pöröl, él mindegyik…
Ki érti meg a csókaszót
S a varju-szívek titkait?

Csak egy fekete bús madár
Ül egymagába a fatőn, –
Gúnyaszt és nézi társait
Közömbösen, kételkedőn.

S a furcsa kérdés úgy gyötör
A többi száz talány között:
– Elvonult bölcs-é az az egy
Vagy boldogtalan számüzött?!

1902.

Sárosi Árpád: Sok olyikunk sorsa

Üres a tarisznyád, bujdosó pajtásom.
Az enyém is úgy van. Kacagjunk egymáson.

Álljunk meg egy szóra nagyok küszöbénél…
A te szavad bátor, hátha kegyet kérnél?

Iveld a derekad, a fejedet szegd meg,
Megtelik a szerdás. – Tenném, de nem enged,

Olyan a gerincem, mintha szikla volna,
Fejem égnek feszül, mint a falunk tornya.

Hát eb ura fakó! Maradok, ki voltam.
Nagyurak küszöbét sohasem tapostam.

Megyek a farkassal, halott erdőn hálok.
Majd elaltat egyszer az útszéli árok.