Agyagási Károly versei

Agyagási Károly: Téli hangulat

Leveletlen a fa, bánatos az erdő,
Gyászruhaként borul rá a sötét felhő.
A szomorú csendet semmi sem zavarja,
Halott levél és ág levannak tarolva.
A leszálló napnak sárga, hideg fénye,
Sajnálva tekint a fekete erdőre.
Hogy a búsulónak ne lehessen nyugta:
Szél a halottait egymásba kuszálja.

Éjji szállásra vendégek érkeznek,
Holló, csóka, varjú fákra telepednek.
Nekik is jutott a fekete ruhából,
Ők is részt kérnek az erdő fájdalmából.
Szélfútta ágakról elrepülnek másra,
Nincsen semmi kedvük most a hintázásra.
Későbben a csendet ők is megzavarják,
“Kár, hogy bús az élet!” – mindnyájan kiáltják.

Erdő, csermely, madár, elfagyott virágok,
Ti a telet így is átalláboljátok.
A téli gyötrelmet hamar elfeledve,
Berendezkedtek vidámabb életre.
A felébredt tavasz hívó szózatára.
Anyagul szolgáltok a Szép alkotásra.

Sokan vannak, akik nem várnak virágot,
Mert örökös gyászban látják a világot.
Hagyjátok a panaszt ilyen szenvedőkre:
Mostani világban vergődő emberre.

Agyagási Károly: Három szomszéd

Ha soká gondolok gyermekéveime,
Fiatalkoromra, régi szerelemre;
Mint a záporeső az elszikkadt tájra,
Úgy hat e gondolat lelkem világára.
Ezerféle virág nyílik az esőre,
Lelkem is megnyílik egy-egy kis mesére.
Isteni költészet nyílik a virágban, N
ekem nincsen részem e virág szagában.
Én csak mesét mondok nagyapó módjára
S csak a rövidségért foglalom kordába.

Agyagási Károly: Örökös adósság

Mint mikor a visszhang távolból jön vissza,
Melynek suttogása elvegyül a zajba.
Miként a naptányér fényes karimája
Alig látszik hogyha a köd útját állta.
Elfásult lélekkel gondolok a múltra,
Fiatalkoromra, régi boldogságra!
Most a témát úgyis jobb a múltból venni,
Szomorú jelenre egy kis napfényt szórni.

Minden fajta írók, költők, publicisták,
Tárjátok fel gyorsan nemzetünknek múltját.
E gyönyörű képet másoljátok úgy le,
Hogy a hitvány jelen megdöbbenjen tőle.
Hirdessük, kiáltsuk ki a nagyvilágba:
Hogy a magyar nemzet nem sűlyedhet sírba!
Hogyha elalélna sok hitvány rúgástól,
Mint Krisztus feltámad halotti porából.

Agyagási Károly: A féltestvérek

Új mese született izgatott agyamban,
Leírjam? Ne írjam? – töprengek magamban.
Talán jobb is volna társaihoz tenni
S a nagy semmiségbe magammal elvinni.
De így fáradt lelkem nem jut oázisra,
A bizonytalanság mégjobban kínozna.
A munka erőt ad. Addig élni vágyom,
Míg a hazám sorsát eldőlni nem látom.
Ez a mese tehát lelkem orvossága,
Megjelzett időig életemet nyújtja.
Akkor aztán szivem törjél darabokra,
Teljesült reménnyel szálljak le a sírba.
Mert én az örömtől akarok meghalni,
Mit a sok kín után nem fogok elbírni.
De ha ily szép halál nem jutna számomra,
Átokkal, szitokkal szállok a pokolra.

Agyagási Károly: Ébresztő

Sírban rég porladó jeles Ősök,
Világot rendítő Magyar hősök.
Szakítsátok meg az álmotokat,
Megmenteni vérző fajotokat.
Szép arcotokat megmutatva,
Rátalálnánk a helyes útra.

Árpád vezér, Szent István és Szent László,
Látjátok, hogy halványodik a zászló?
Mátyás, Bethlen, Bocskay és Rákóczi,
Dicsőség és szabadságnak oszlopi.
A múlt fényét hozzátok a jelenbe,
Reményt támasztani sajgó szívekbe.

Agyagási Károly: Aranydiploma

Pár év előtt itt jártam még végső búcsúzásra,
Sírva-ríva mentem vissza mostani hazámba.
Nem reméltem az Istentől oly nagy kegyességet,
Hogy mégegyszer látni fogom a szép Magyar-földet.

S íme, most Ő rendelt vissza bűvös légkörébe,
Reszkető öreg ajkammal hálát mondok érte.
Megifjodott Szívem, lelkem alig bír magával,
Régi szolgát tűntet ki az Aranydiplomával.

Berámázom ezt az írást szívem keretébe,
Mintha házibálvány volna, borulok elébe.
Reggel, estve imádkozva leborulok rája,
Áldást kérek az Istentől egykori hazámra.

Szeged, 1928. május 29.

Agyagási Károly: Szózat

Nagy árvíz sodrába jutott nemzetem,
Arra kérlek, hallgasd meg az énekem!
Hogyha csüggedsz, el vagy veszve örökre,
Fojtó hullám vészes árja kerül fölédbe.

Ne bízz abban, hogy téged más megsegít,
Sokaknak okozta vesztét téves-hit.
Ha most összeszeded végső erődet,
Csengő szavad, fényes múltad biztosítja jövődet.

Lelked s korod úgy állítsd a munkába,
Hogy azt még az idegen is bámulja.
Tiszta erkölcs, jószív legyen fegyvered,
A dicsőség koszorúját bizonyosan Te nyered.

Agyagási Károly: Búcsúzás

Elveszett hazámnak Emporiuma,
Sűrű könnyeimnek megindítója.
Mielőt rám szállna az örökös est,
Búcsúzkodni jöttem hozzád, Budapest.

Míg enyém is voltál nagy környékeddel,
Nem sokat törődtem szeretetemmel.
Meglévő kincsét az ember megszokja,
Értékét, ha elvész, csak akkor tudja.

Összejárom minden uccád s téredet,
Lelkembe rajzolom kedves képedet.
Szívkeretben viszem szülőföldemre,
Kebledből letépett kies Erdélybe.

Otthon megint csak a régit folytatom,
Elveszett hazámat sírig siratom.
Eltiltott sóhajom visszaszáll hozzád,
S mint régi kedvesre gondolok reád.

Agyagási Károly: Száraz idő

Virágos kertemben halál nyomát látom,
Fonnyadoz, hervadoz a sok szép virágom.
A nap fényessége elment, más vidékre,
Száradoz a gyökér, nincs víz öntözésre.

Mint a virágoké olyan lesz halálom,
Mert a nap megtértét mindhiába várom.
Halott virágokkal leszek eltemetve,
Elhagyott síromra nem jut talán egy se.

Ha száraz és sötét marad az országom,
Én a feltámadást sohase kívánom.
De ha fajvirágim nem mennek mind tönkre,
Magot szórjanak a bándi temetőbe.

Új virágok kelnek a régi gazdából,
Ki esőt hint rájuk lelke párájából.
Fajom virági ha boldogsághoz érnek,
Nyugodt lesz az álma az ott pihenőnek.