Bándi Mariskának volt egy kis kacsája,
Annak ezüst tolla, arany koronája.
Tenyerén hordozta, onnan is etette,
Mint anya gyermekét, éppen úgy szerette.
Ígértek érette sok pénzt Mariskának,
Aranyat, ezüstöt, Isten tudja, hányat.
Nem adja, nem adja… Jaj, dehogy nem adja!
Beteg lett, nagybeteg lett az édesanyja!
Mariska, Mariska, mi van a kosárba’?
Az én kicsi kacsám viszem a vásárba.
Kit nem adtam volna széles e világért.
Odaadom egy kis üveg orvosságért!
Egyszer a kis Bundás, mit gondolt magába?
Ej, huj, ej, huj! elindult magába.
Szépen besompolygott a hentes boltjába,
Ej, huj, ej, huj! a hentes boltjába.
Egy nagy véreshurkát a szegről lekapott,
Ej, huj, ej, huj! a szegről lekapott.
A nagyhasú hentes utána szaladott,
Ej, huj, ej, huj! hiába szaladott!
Már meg a kis Bundás, mit gondolt magába?
Ej, huj, ej, huj! mit gondolt magába,
Mégest besompolygott a hentes boltjába,
Ej, huj, ej, huj! a hentes boltjába.
Szépen besompolygott, rútul kiszaladott,
Ej, huj, ej, huj! sírva kiszaladott!
Véres hurka helyett, véres verést kapott,
Ej, huj, ej, huj! furkós botot kapott!
A végtelen nagy pusztaságban
Kereng a vén sas egymagában.
Szállhatna fent az égi tájon,
De vonja vágya, hogy leszálljon,
Ahol tisztes öreg kort ére:
A szép magyar föld kebelére.
Leszáll a vén sas, nem törődve,
Hogy hó borult az anyaföldre;
Szárnyát a szél megborzogatja,
Hideg havat szemébe csapja,
S tovább repülni mégse készül,
Megáll egy helyben nagy merészül.
Nem jajdul fel síró panasszal:
De szép, de jó volt itt tavasszal!
Tavasz vagy tél: itt a hazája,
Hó vagy zöld gyep: leszáll reája.
Fagyos göröngy hiába vérzi,
A föld melegét mégis érzi.
Feje felett csúf károgással
Teméntelen sok varjú szárnyal;
Vén bolond sasra nyelvet öltnek:
Nézd, hogy örül a havas földnek!
Várhatsz, bolond sas, míg kibúvik
Meleg odvából egy-két kuvik.
Hallgat a vén sas, fel se nézve,
Csak áll és hallgat megigézve.
Károgj, élősdi, károghatsz bátran,
Tőletek én mást úgyse vártam,
Gondolja, de szóval nem mondja,
Hadd legyek én e föld bolondja.
E szép magyar föld mi tinéktek?
Ha nincs mit falni, tovább léptek.
Hernyót se lámátok rajta ti,
Az ekevas, ha nem szántana ki,
De én örökké szépnek látom,
A legszebbnek egész világon!
Ragyogj, ragyogj még, őszi napsugár,
Melengesd testét az elaggott földnek!
Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,
Talán nem is zöldül ki soha többet.
Ragyogj, ragyogj még, óh, tekints le rám,
A jó öreg gyümölcsfa ültetőre,
Ki ősszel is nemhogy pihenne, lám,
Munkál serényen, gondol a jövőre.
Ragyogj, ragyogj még nyájas-szelíden,
A zord szelet kergesd a messzeségnek,
Hadd ültetek fát szépen, rendiben,
Óh, nem magamnak, az új nemzedéknek!
Ragyogj, ragyogj még s azzal ne törődj,
Munkám örömét, hogy aligha látom…
Jól tudják ezt a vén faültetők,
Óh, jól tudom ezt én is, nap barátom!
Óh, jól tudom, hogy más szedi le majd
Édes gyümölcsét mind ez ifjú fáknak,
Örömet, hasznot nékem egy se hajt,
Fáradt testemnek sosem adnak árnyat!
Mindegy! Te csak ragyogj, segélj nekem,
A zord szelet kergesd a messzeségnek.
Mi hasznom benne? én nem kérdezem,
Csak ültetek a jövő nemzedéknek!
Kerek az én perecem, perecem,
Így kereken szeretem, szeretem,
most sütötte az anyám, az anyám,
Száz aranyért nem adám, nem adám.
Patkós csizma kopogós, kopogós,
Ez a perec ropogós, ropogós,
Gurul mint a karika, karika,
Próbáld meg csak Pannika, Pannika!
Hát te szegény szekeres, szekeres,
Ugyan bizony mit keressz, mit keressz?
“Szekerembe kereket, kereket!”
Itt a perec, viheted, viheted!
Tipi-topi, topp ide,
Indulj baba izibe.
Messze van ám Budavár,
A nagymama odavár.
Elől megy a kutyuska,
Utána a babuska.
A mamácska utánad,
Tip-top, emeld a lábad.
Fel az úton, felfelé,
Többet hátra, mint elé.
Talán holnaputánra
Felérünk Budavárra.
Üres a ház, üres a fészek,
Magam elé szomorúan nézek.
Itt egy szoba, ott más bezárva,
Elnémult, el, az édes lárma.
Hol tegnap még gyermekhang csengett,
Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?
Temetőkertnél némább a házunk,
Lobog a tűz, s haj, mégis fázunk.
Vigasztalgat jó nagyanyóka:
Ne búsuljon már, nagyapóka.
Ez a világnak sorja, rendje:
A gyermekek elhagynak rendre.
Ősszel elszállnak vándormadárként,
De visszaszállnak ismét apránként.
Egyik tavaszra, másik nyárra,
S megújul az az édes lárma.
Könnybe borul szemem, de látom,
Hol van az én legjobb barátom
Jó nagyanyó titkolja, rejti,
Maga búját értem felejti.
És indulunk, kart karba fonva,
Ki a kertbe, lassan osonva.
Tekintünk jobbra, aztán balra:
Nincs-e gyermek erre vagy arra.
Lelkünk gyermekként képzelődik:
Hátha Évi erre vetődik?
Tán Lacika? Tán kis Döncike?
(Ez a bece. Ez a kicsike.)
Bolond remény, de oly jól esik,
Öreg szívet ez lecsendesít;
S megtérve, lám meleg a házunk,
A tűz nem ég már, mégse fázunk.
Pulyka mondja: rút, rút, rút.
Rút, rút, rút, rút mind a lúd!
Nyomban visszavág a lúd:
Te vagy a rút, rút, rút, rút!
Egész nap így veszekednek,
Közbe-közbe verekednek,
Egymást tépi pulyka, lúd:
Mind a kettő jaj de rút!
Hess el, hess el, pillangócska,
Alszik már Anikócska,
Szállj, szállj messzire,
Épp a világ végire!
Szállj, szállj
Meg se állj,
Aztán szépen jere vissza
Vissza, vissza.
Míg az álmát kialussza
Jókedvűen ha felébred
Pillangócska játszik véled,
Játszik édesen,
Játszik kedvesen,
Csicsin, kedvesem!
Bujdosik Mariska, Isten tudja, merre,
Talán napnyugatra, talán napkeletre.
Akármerre indul, szerencse kísérje,
Szegény kis bujdosót baj sehol se érje.
Bujdosik Mariska, indulásra készen,
Batyu a karjában, esernyő kezében.
Hullhat már jégeső, nem lesz bántódása
Az esernyő alatt lészen jó szállása.
Bujdosik Mariska, bujdosik messzire,
Túl a tengeren, a világ végire…
Akármerre indul, szerencse kísérje,
Az édes mamácska hamar utolérje!
