Itt vagy, itt vagy, fecskemadár,
Szívünk olyan régóta vár,
Daltól zeng az eresz alja,
Felvidámul, aki hallja.
Fecskemadár, dalolj, dalolj,
Csicseregj az eresz alól!
Csicseregd el, mondd el szépen:
Hogyan éltél más vidéken.
Fecskemadár azt csicsergi:
Egyebütt is jó volt neki.
Jó volt ott is, de jobb itten,
Csicsi-riri, bizony Isten!
Ó, te Isten madárkája,
Szép tavasznak hű postája!
Bárcsak soha el ne mennél,
Mindig nekünk csicseregnél!
Kis gyíkocskám, aranyoskám,
Ne félj tőlem, gyere hozzám
Jere, jere, édesem!
Kötényemmel betakarlak,
Ringa-ringa elringatlak
Lassan, lágyan, csendesen.
Kis leánykám, aranyoskám,
Köszönöm, hogy jó vagy hozzám
S ne bántson, hogy nem megyek.
Van énnékem édesanyám
Éjjel-nappal vigyáz reám,
Elaltat ő engemet.
Madárka, madárka,
Csácsogó madárka,
Szállj ide, szállj ide,
Házunk ablakára.
Szállj ide, szállj ide,
Szépen csicseregd el,
Amit szívem érez,
Újesztendő reggel.
Áldja meg az Isten
E háznak lakóit,
Édes szüleimet,
Hozzátartozóit.
E háznak tájékán
A bú meg se álljon,
Soha se is lássunk,
Olyan messze szálljon!
Kicsike vagyok én,
Nem mondhatok sokat,
De nálamnál senki
Nem mond szebbet, jobbat.
Esztendő, esztendő,
Édes új esztendő,
Szépből, jóból benned
Legyen elegendő!
Forog a szárnyas, a nagy időkerék,
Egy esztendő, ím, újra eltelék.
Fölvirradott az újnak reggele,
Egész világ reménységgel tele.
Kinek a múltban búja, gondja volt,
Kitől a jó szerencse elhajolt,
Könnyét letörli e nap reggelén
És a szívében támad új remény.
Remény, remény, te szépséges virág!
Friss harmatot az Isten hint reád.
A te életed örök, végtelen,
Mert Isten az, ki ápol szüntelen.
Az ő kezében a mi életünk,
Minden jót csak tőle remélhetünk,
Azért most is, ez újév hajnalán,
Hozzád fordulok, édes jó Atyám!
Te, ki szüleimnek is Atyja vagy,
S porszem előtted az is, aki nagy,
Ki mindent látsz s vagy mindenütt jelen
Világos nappal, sötét éjjelen.
Ó, légy velünk ez esztendőben is,
Ápold a jót, a szépet bennem is,
S jó szüleimet, óh, tartsd meg nekem,
Mindenek Atyja, én jó Istenem!
Kinyílott már az ibolya,
Megjött apa nevenapja.
Kicsi lánya azt kívánja:
A jó Isten áldja, áldja!
Virít az ibolyácska
A zöldülő gyepen;
Itt van már a szép tavasz
Ragyogó fényesen.
A szép tavasszal megjött
Névnapod, jó anyám:
Ibolyákkal köszöntlek
E reggel hajnalán!
Teleszedtem a kezemet
Ibolyával,
Telehoztam a szívemet
Mély hálával.
Az ibolyát, nagyanyácskám,
Eléd hintem.
Hálás szívem azt dobogja:
Áldjon Isten!
Édesanya, jaj de szépet
Álmodtam az elmúlt éjjel:
Udvarunkon egy szép fa nőtt
Szépséges zöld levélkékkel.
Telistele volt az rakva
Csillogó aranyvirággal,
Csilingelő, zengő-bongó,
Szivárványos, gyémánt ággal.
Csilingelő gyémántágon
Azt zengte egy kis madárka:
Jó Istenkém, ezer áldást
Hullajts az én anyukámra!
Édesapám nevenapját
Hej, de régen várom!
Bukfencet vet örömében
Mókus is az ágon.
Hegyes orrú víg mókusnak
Vigyorog a képe,
Csörgő-börgő-zörgő diót
Hajigál a légbe!
Édesapám, édesapám,
Az Isten megáldjon!
A nyomodban mindig öröm,
Mindig mosoly járjon.
Annyi öröm hulljon eléd
Minden kis lépésre,
Ahány csörgő diót hajít
A mókus a légbe!
Dér lepi a kökénybokor ágát,
Hullatja az erdő koronáját,
Nagyanyókám, nincs virág a tájon,
Elégedj meg köszöntőmmel:
Az Isten megáldjon!
Aki még nem tudja,
Tőlem megtudhatja,
Az én édes jó apámnak
Ma van nevenapja.
Aki még nem tudja,
Tőlem megtudhatja,
Nincs senkinek, mint énnekem,
Oly édes, jó apja.
Édesapám, érted
Mit nem cselekedném!
Hogyha bírnám, vállaidról
A terhet levenném.
Ó, jó Isten, segélj,
Hogy ezt megtehessem.
Vállaidról terhet, gondot
Egykor levehessem.
Édesanyám, lelkem,
Fogadd e virágot,
Tenéked nevelte
A te kis leányod.
Amikor ültettem,
Tereád gondoltam.
Amikor öntöztem,
Mindig mosolyogtam.
Fogadd szeretettel,
Édesanyám, lelkem,
A jó Isten téged
Sokáig éltessen!
Édesanyám, lelkem,
Hallgasd meg e versem,
Szívem sugallotta
A te névnapodra.
Anyám, édesanyám,
Az Isten megáldjon,
Bánat, keserűség
Tőled messze szálljon!
Utadat égi kéz
Hintse be virággal,
Teljék meg a szíved
Édes boldogsággal.
Legyen mindég derűs
Életed folyása,
Ezt kéri szívemnek
Minden dobbanása!
Édes, jó apácskám,
Nyílt egy bokor rózsa;
Egyet, kettőt, hármat,
Szedtem is én róla.
Kicsike kertemben
Nagyra én neveltem.
Jóapámnak mostan
Szeretettel szedtem.
Fogadja szívesen,
Tűzze kabátjára,
S gondoljon én reám,
Jó kis leányára!
Drága, jó mamuskám.
Nyár van a világon,
Nap süt le a földre,
Madár száll az ágon.
Szívünk világában
Szintén meleg nyár van,
Szeretetnek napja
Fürdeti sugárban.
Tele van a szívem
Szép madárénekkel:
Légy megáldva hosszú
És boldog élettel!
Nem nyílik a virág,
Nem csicsereg madár,
Döngicselő kis méh
A réten nem jár.
Fagyos szél rengeti
Az erdő nagy fáit;
Elhervad a virág,
A kis madár fázik.
A mi kis házunkban
Ragyogó tavasz van:
Tűz ég a kályhában,
Virág az ablakban.
Édes apám keze,
Gondja, szeretete
Varázsolta oda, –
Az Isten éltesse!
Olyan boldog a mi házunk,
Hogy nagyanya itt van nálunk!
Unokáit úgy szereti,
Csókolgatja, ölelgeti.
Áldja meg az Isten érte,
Éltesse is egészségbe.
Hogy még sokszor legyen nálunk.
Akit mindig szívből várunk!
Színes szárnyú kis madárka
Csicsereg az ágon,
Tarka szegfű mosolyog a
Meleg napsugáron.
Virág, madár s az én szívem
Őszintén kívánja:
Édesanyát a jó Isten
Éltesse, megáldja!
Viruló májusfa,
Szép tavasz mosolya,
Istenke küld.
Napsugár melegét:
Éltető szép reményt,
Hozd el nekünk.
Mennybéli jó Atyám!
Vigyázz mindig reám.
Légy minden utamon,
Örök fénylő napom.
Tavasz vagyok, megérkeztem
Virágos hintóba,
Virágokat hintegetek
A jó nagyapóra.
Arra intett a madárka,
Köszöntőt tanuljak mára.
A virág is csak azt súgja:
Köss bokrétát, jó fiúcska.
Fogadd tehát bokrétámat,
Szívből fakadt hő imámat:
Szálljon áldás a fejedre,
A legkisebb lépésedre!
Gondterhes arccal járnak a nagyok,
Szorongó szívvel ifjak, gyermekek.
A gond eggyé tesz koldust, gazdagot:
Borús az ég a magyar föld felett.
Mit hoz a holnap, remegve kérdjük,
Egymás búját, baját, hej, most megértjük!
Tegnapról mára koldus lett a gazdag.
S a koldusok még sokkal koldusabbak!
Messze mi tőlünk ágyúk dörgenek,
Ma messze még, de holnap itt talán.
Országok, népek vérben fürdenek,
Bokréta helyett sebet köt a lány.
Mely szörnyűség! Ember emberre támad.
Feledve, hogy mindnyájan egy Atyának
Vagyunk a gyermekei, édes testvérek,
Isten fiának műve semmivé lett!
Búsan merednek az üszkös falak,
Tegnap itt ház volt, ma – romhalom.
Jólét honolt itt, s most nincs egy falat,
A jókedv helyén átok, sírhalom.
Óh, jaj, hány gyermek lett apátlan árva,
Apjának visszajöttét hiába várva,
S örökös gyásza hány édes anyának!
Még azt se tudja, hol sírja fiának.
Óh, Isten, Isten, édes jó Atyánk,
Vedd le mi rólunk büntető kezed!
Irgalmazz nékünk, tekints le reánk,
Szálljon szívünkbe béke, szeretet!
Uram, ne engedd, hogy a gonosz szellem
Testvért uszítson harcra testvér ellen…
Békés szerszámmá váljon mind a dárda,
Fegyver miatt ne légyen senki árva!
1913.
Ha nincsen folyóvíz,
Jó a pocsolya is,
Szeret benne lustálkodni
Disznó is, bival is.
S lám, mégis de jó a
Disznó szalonnája!
Hát a teje a bivalnak!
Nincsen annak párja!
Cseng a kasza, peng a sarló,
Nyomán fel-felsír a tarló,
Menekül a fürjmadár.
Búzatenger hol hullámzott,
Keresztberakott kalászok,
Templommá lett a határ.
Lám, mit művelt munkás béke,
Munkás kezek verejtéke!
Van ennél szebb diadal?
Élet lett a búzaszembül,
Istenáldás, melyért zendül
Milljók ajkán háladal!
Anyai szívnek, anyai szemnek
Az ő gyermeke látszik legszebbnek,
Így volt ez mindig és így is marad,
Ez a világ akármerre halad.
Az első lopást, hogyha sikerül,
Követi másik, harmadik,
S napfényre hogyha gyorsan nem kerül,
Az Isten tudja hányadik.
Mondod: nem lopás, diákcsíny csupán.
Elhiszem neked, kedvesem.
De csínyre csíny, ha jön egymásután,
Lopássá fajul rendesen.
Apró csínyekből lesznek a nagyok,
Jobb lesz hát meg se kezdened.
Hidd el, a Nap reád szebben ragyog,
Kezed ha be nem szennyezed!
Egyszer pünkösd ünnepében,
Május hónap közepében,
Egerecskék mit gondoltak?
Zöld erdőbe kirándultak.
Ujjujuju, félre bánat!
Híre sincsen itt cicának,
Sörös hordót csapra verték,
Cicáékat kinevették.
Cini-cini, cincogattak,
Közbe-közbe iszogattak,
Addig ittak, mind berúgtak,
Puha gyepen elaludtak,
Ó, bús eset, mely megesett!
Cirmos cica rájuk lesett,
Egytól-egyig, hámm, bekapta,
Nem könyörült az ebadta,
Elmesélem, bármint fáj is,
Így végződött a majális.
