A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.
Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.
A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.
Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!
Szép, ősi szó, mámoros messze illat,
Távoli akkord, fájó és örök,
Beárnyékozod borús álmainkat:
Égi követ liliomok között.
A végzet voltál vesztett ifjúságom
Szent tavaszában: élet és halál,
Bús életem és gyönyörű halálom
És elhagyál!
Emlékezem reád vigíliákon,
Könyvek és könnyek és borok között,
Ha elkerül a béke és az álom
S az elmúlás rút váza rám zörög.
Emlékezem és nem fáj már az élet,
Emlékezem és nem fáj a halál:
Szelíd arkangyal, nyilad erre téved
És eltalál!
Ne nézzetek e folt hátán folt köpenyre,
Valamikor rég bársonyruha volt.
Fényes, finom. Az édesanyám vette,
Ki arany hárfán altatót dalolt.
Édesanyám hercegnő volt szegény
És alkonyatkor sírva csókolt engem,
Arany haj és glória volt fején.
És én elvesztettem.
Ne nézzetek e koravén ábrázatra,
Valamikor olyan volt, mint a hó,
Szelíd, finom. Az édesapám arca,
Ki herceg volt, csodaszép, csodajó.
Úr és beteg. Fehér kendő fején.
Búcsúzó csókkal csókolt mindig engem.
Úgy csókolt, mint a haldokló remény.
És én elvesztettem!
Most keresem a régi palotánkat
És a hercegi édenkertemet.
Az álmokat az arany nyoszolyában,
Tört játékomat, tűnt reményemet.
És dalolom az édesanyám dalát
És apám csókját csókolom. Felettem
Szállnak az évek s én várom tovább,
Amit elvesztettem!
Az emberhez száll himnuszom ma,
Hittel hadd harsogom dalom,
Nagy ismeretlenek helyében,
Dacos fejem meghajtva mélyen,
Szelíden és örök reményben
Ez ismerőst magasztalom.
Tudjátok-e, hogy mi az ember?
A por s a végtelen fia,
Istent teremtő földi szellem,
Kemény pöröly vasvégzet ellen,
Ezer fönséges küzdelemben
Viaskodó harmónia!
Nézzétek: izzad tar mezőkön,
Sarcol a rögből életet,
Nap égeti és tüske marja,
Tépázza ég és föld viharja
S a jövendő útján haladva
Csókolják fény és fellegek!
Nézzétek: napba törtetően
Mint épít büszke kupolát,
Egekbe lendül lelke, karja,
Kőhomloka, ércakaratja
Győzelmesen lendül magasba
És mélységekbe száll tovább!
Ember! Hittel hiszek tebenned,
Ember! Forrón szeretlek én.
Te nyomorúságos, hatalmas,
Te végzetes, te forradalmas,
Te halálban is diadalmas
Utód az Isten örökén!
Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.
És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És – végtelen nagy szerelemmel.
Mint az árva nyárfa
A temető előtt,
Úgy hallgatom a csendet
A rácsos ablak mellett,
A zsongó némaságot,
Mely a szívembe nőtt.
Sok volt a zaj, az ige,
Ujjongtak a dalok,
Most a nagy némaság szól,
Mint örök orgonából
A vox humana hangja
És én csak hallgatok.
Anna, te vagy utam
És életem és sorsom.
Anna, örökre te vagy,
Akibe botlom!
Fehér volt még a lelkem
S nyári éjek ha jöttek,
Álmodtam túl könyveken
Anna, felőled!
Valakiről, örömről,
Bánatról: szerelemről,
Álmodtam túl könnyeken
Anna, szemedről!
Anna, te gonosz voltál,
Anna, te megaláztál.
Anna, te voltál minden,
Reám te vártál!
Jöhetnek már sereggel
Szerelmek, szűzek, szépek,
Anna, én rád gondolok
És tőled félek!
Te vagy nekem a sorsom,
Te vagy nekem a minden,
Te ragyogsz, túl sírokon
A bűneimben!
Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
És sötétben hallgat a tó
S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
Mint altató.
Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet…
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rámtalált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.
Az ősz teríti dús, rőt szőnyegét
A nyár halott vállára csöndesen.
Én kedvesem, én hűtlen kedvesem,
Te hallod-e a hervadás neszét?
Hajadnak bársonyát zilálja-e
Az elmúlásnak dúdoló szele
És a halál hűvös lehellete
Az ajkad bíborát csókolja-e?
Vagy rajtad nem fog a szörnyű varázs,
Mely minden szépség átka erre lenn
S megvéd minden rontástól énekem,
Ez örök vágyból szőtt tündérpalást?
A szőlőhegynek ormát
Újhold sarlója vágja
S a fanyarzöld borostyán
Bús homlokomra kúszik…
Távol kékes ködéből
Vonatok integetnek
Mámorpiros szemekkel,
Óbor dalol szívemben
És új igékre várok.
Nunc est bibendum! Itt van
Az ihlet drága perce,
A röppenő, örök perc.
Napoleont ilyenkor
Csókolja homlokán a
Nikészárnyú szerencse,
Goethét a múzsa és lány,
Ilyenkor forr a vér és
Fogan az áldott csíra,
A jövendő. A kalmár
Aranya most gurul és
Én most kezdek dalolni!
