Kosztolányi Dezső versei

Kosztolányi Dezső: Empire-szoba

A hófehér szobán mécsfény lobog,
selyemdagály duzzad pazar gomolyba,
amerre nézel, hűvös, büszke pompa,
nyujtózkodó, komoly díszbútorok.

Az árny ragyog a gyémánt-könyütől,
bámul a sok sötétszemű, nagy ablak,
az antik ívek biztosan szaladnak,
mint befagyott tó, fénylik a tükör.

S e tárgyak közt az esti hangulatban
áll egy parókás delnő mozdulatlan,
s zord gőgje olyan jól illik ide.

Azt hinnéd, hogy nem él, s szobor, de ajkán
egy jégmosoly fut át suhanva, csalfán,
de nem nevet – mert néki sincs szive.

Kosztolányi Dezső: A hajnali csillaghoz

Haló csillagfény, ó tekints le
az éj sötétjiből ma rám.
Vándor remények drága kincse,
enyhítsd tusakvó éjszakám.

Oly messze késik még a reggel,
s párnák nehéz dagálya nyom.
Hímezd be hűs ezüst szövettel
fehér halotti paplanom!

Hajolj le lágyan ablakomba,
sugáros égi látomány.
Nagy bánatom felett mosolygva
ezüstözd meg betegszobám.

Haló sugarad lágy ezüstje
hintsen vigasztaló kegyet,
hisz amikor reggel letűnsz te,
haló sugár – én is megyek!

Kosztolányi Dezső: A földön

Sosem vagyok én boldogabb,
mint hogyha egymagam
a fűbe rejtem arcomat,
s mélázok gondtalan.

S hallván a föld lehelletét,
hogy lázasan remeg:
megértem, mit tesz e beszéd,
ráhajtva keblemet.

(Törjön föl a rút, dőre gőg
a csillagokra bár,
hozzád jövünk utóbb-előbb
és elborít a sár.)

Én földanyám, én mindenem,
te szültél egykoron!
S viharszavad bús intelem:
te rengeted porom.

A föld keblére fekszem én,
a földre, jó közel.
Nézd, jó anyám, fiad, szegény
csüggedve átölel.

“To love the earth” – Byron

Kosztolányi Dezső: Közelgő vihar

Már háborog zajló, sötét habokkal
a táj felett a kék légóceán.
Egy pillanat – a táj sötét azonnal,
s az ég tüzet vad őrületbe hány.

Hűs lesz a lég a puszta rőt homokján,
a szülni vágyó bolt vadul hörög,
s ott áll a kórós pusztán két oroszlán,
s egy tűzpokol tátong fejük fölött.

Vakítva lobban a kékszín, erős fény,
hajlékonyan odvába búj a nőstény,
de büszke fővel megfeszül a hím.

Vad harsogás kel véres ajkain,
sörényes főjét rázza, s nem-remegve
belesüvít a sápadt fergetegbe…

Egy kép alá

Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

Mulassatok, a hinta indul,
nézzétek e szines pokolt.
Keblem sajog a tompa kíntul,
de jőjjetek, ajkam mosolyg.

Ti vagytok az úr, én a szolga,
bohócruhába öltözöm.
S elfojtom értetek, dacolva,
eget-kivánó ösztönöm.

Fejemből a vér zúgva csordul,
de rája süveget csapok,
s nem érezem a tarka lomtul
az égető, nagy bánatot.

Előre hajtok, körbe-körbe,
a falba vágom homlokom.
Mindent teszek, holtig gyötörve:
imádkozom, káromkodom.

Pusztán csak a parancsra várok,
ti vagytok, és – nem élek én.
Fogjátok is át a világot,
nekem nincs semmim e tekén!

Engem ragad vadul zilálva
a szédülő körforgatag,
aranyszörnyek sötét hajába
kapaszkodom meg bágyatag.

S ekkor nem is tudom, hogy élek,
csak törtetek némán elől,
elszáll szememből minden élet,
és célt nekem szótok jelöl.

A vad röhejben elfelejtem,
hogy e világon létezem,
a durva ember-rengetegben
nem nyúl dijért mohó kezem.

De néha, hogy a lárma halkabb,
megráz egy furcsa hangulat,
mert látom, itten mind mulatnak,
csak a komédjás nem mulat.

Kosztolányi Dezső: Néma vidéki ház

Napfényben égnek a fehér falak,
S mégis jeges, halottas, téli gyász van
az elhagyott, magányos úriházban.
Kikerüli az utas hallgatag.

Távol fürdőhelyen mulat az úr,
a zárt szobákba bíboros homály ég,
a billentyűsoron bámul az árnyék,
a zongorán áll egy Chopin-mazúr.

A kéményekből füst nem göngyölög,
szundítnak a kutyák a fák mögött,
sejtelmesen susognak a sötét fák.

És senki sem tud a ház asszonyáról,
hogy él-e, vagy pihen sírjába távol?
A zord cselédek kérdésedre némák.

Kosztolányi Dezső: Agamemnon és Odisszeüsz

Hogy lángesőbe roskadt földre Trója
s véres mocsok fröccsent el szerteszét,
Agamemnon, mikor indult hajója,
Odisszeüsznek adta a kezét.

Némán, soká egymás szemébe néztek,
arcuk sötét volt, szívük tétova
s a harcban edzett két kemény vitéznek
lelkébe megjelent az otthona.

A hitvesükre gondoltak, mily árva…
S távolba két nő ült a rokka mellett,
egyik hálót szőtt – másik lázba fejtett.

Az egyik az urát sóhajtva várta,
másik kacagva leste, mint egy ördög
s hosszú, ezüst kádban főzé a fördőt.

Kosztolányi Dezső: Betegen

Bús délután… Betegágyamba fekszem,
künn sárga napfény, haldoklik a nyár.
Beint a fény magányos, bús szobámba:
“Jőjj el velem, a sírnyugalma vár.”

Csábít tovább: “Jőjj, elmulik az élet,
elhágy a kedves, elszáll a meleg.
Jőjj el velem enyészni csöndes ágyba,
ott túl a fájdalmat nem érezed.”

A fák susognak, a szellő belebben
s körülölel: “Bús ember, jőjj velem.
A nyárfasorban eltününk az éjbe.”
“Megyek, megyek” suttogva tördelem.

Bús délután… Betegágyamba fekszem,
künn sárga napfény, haldoklik a nyár.
S beint az ősz magányos, bús szobámba:
“Jőjj el velem, a sírnyugalma vár.”

Kosztolányi Dezső: Útrakészen

Beszélgetünk tréfásan és merengve
mi, útra készülő, bús vándorok.
Tíz évre, tíz év mulva… járja egyre
s szemünkbe titkos fájdalom lobog.

Beszélgetünk és olykor meg-megállunk…
Ledőlnek-e a szűz, fehér falak?
Férjhez megy-e akkorra “ideál”-unk?…
Meglát-e majd a sok ősz, agg alak?…

A nyári éj sötét, meleg, sohajtó.
Olyakor kinyílik csendesen az ajtó,
s ezüst tálcán bort ad fel a cseléd.

A ház pihen… A mécs virraszt maga.
Mind hallgatunk és hullong szerteszét
a cigaretták hulló csillaga.

Kosztolányi Dezső: Megállt az óra

Megállt az óra, és a mutató
halotti csöndben a hatosra néz.
Az óra áll, mindíg hat óra van.
Bármit teszel, az inga meg nem indul,
és a finom üveglemez alatt
oly szótlanul-nyugodt, mint a halott,
kit a koporsó ablakán tekintsz meg.

Az óra áll. És száll a pillanat,
eltűnnek a napok, múlik az év,
a század, ezred és az óra áll.
Az illanó idő szívdobbanása
remegve lüktet által a szobán,
s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.

A rémes éjfél csöndje sem ilyen.

Vár a kerék. S a rozzant szerkezetből,
a poshadó tétlenség börtönéből,
az öröklét nyugodt fuvalma megcsap.
Az óra áll, mindíg hat óra van.