Viharra dördült az ég alja távol.
László morzsolta a szent olvasót,
aztán letette, s a vén bibliából
halkan, hivőn deákul olvasott.
Hálát adott, hogy jámborak a népek,
s kihalt az elhagyott pogány berek.
Szavára villám lobbant és setét lett,
az arca elsápadt s megreszketett.
És messze az ég kékes, ferde, kancsal
tüzét veté el a felhőn vadul,
úgy, mint midőn még háborgott Hadúr.
S vér-csapta szüggyel a fényködbe fent
a karcsu gím könnyezve megjelent,
halálra válva, lángoló aganccsal…
1
A néma őszi tájra nézek.
Ajkam lezárt és hallgatag.
A szürke égen pár madár száll,
rám ritkuló fák hajlanak.
Nem nézek hátra, ámde érzem,
mögöttem áll egy lányalak.
Ő is a ritka fákra bámul
s éppily merengő, hallgatag…
2
Ma újra felsír a szivemben
egy ősi, elfeledt rege,
oly egyszerű, oly tiszta hangú…
Vajon, vajon megérted-e?
Tavaszkor egy ifjú leányka
csokrot adott egy férfinek
– kék ibolyát, örök szerelmet –
aztán kevély lett és hideg.
3
Ó mennyi ábránd háborítja
e szép, e csöndes életet.
Tündérruhákba jönnek, aztán
ellengenek szivünk felett.
Egy szép mosoly, egy kézszorítás
illatlehellő fák alatt…
És vége lesz a bús regének,
egy sír, mi abból megmarad.
Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.
Főúri kertek vaskapuinál
gyakran megállok izzó, kába délben,
hol a gyökér falat tör észrevétlen,
s a lombozat zöld sátrakat csinál.
Tikkadt gyönyörbe leng a dús oáz,
pihen a rest szökőkút zöldes árja,
a nedv a fák izmos tagját bejárja,
mig benn valaki csendbe zongoráz.
S e kábulatban, elfuló örömben
rezegni érzem az eget fölöttem,
mivel a nagy kert lomb-benőtt falán
véres szemekkel és maró fogakkal
szirinxesen kel, s tántorogva halkal
ágaskodik, s nő, nő kacagva Pán.
Látod ott az éjszakán?
Négy szénás-szekér
a holdfénybe
ingva, félve
az útszélre ér.
A sejtelmes éjszakán,
a rejtelmes éjszakán
négy nehéz szekér.
Mint ősrégi babona,
múltakról beszél.
Nincs kocsis fenn.
Tudja isten
merre, merre tér,
a sejtelmes éjszakán
álom-terhes éjszakán
e sok vén szekér?
A nyomukba borzalom…
Újszülöttje ér
messzehangzón
sír az asszony
s nézi merre tér
a sejtelmes éjszakán
álom-teljes éjszakán
a sötét szekér.
A menyasszony fölzokog,
sír s a könnye vér.
Az ég oly bús.
Mint a koldús
sírva, nyögve kér,
s lomposan cammog tovább
a világos éjszakán
a síró szekér.
Hull a harmat hűvösen,
a telt hold fehér.
Száz kisértet
ront az éjnek.
Mér jön erre, mér
a sejtelmes éjszakán
a szent, selymes éjszakán
négy nehéz szekér?
Álmodtam ezt. Én egy sötét sarokban
láztól pihegve, csendesen,
szemem lehúnyva haldokoltam.
Rózsás tivornya volt. Csengett a víg dal,
és az én első kedvesem
találkozott a másodikkal.
Némák, fehérek voltak és meredtek,
vadul szorítottak kezet,
egymásba villant a szemük, s nevettek.
És haldokolva én is felnevettem
síró kacajjal, csüggeteg,
de erre elröpült a lelkem.
A messzeség sötétlő méhibe
halkan kigyúl két véres, néma pont…
A jelharangok öblös szája kong.
Tolong az utasok mindegyike.
“Jön a vonat” szólnak s zaj kél e szóra…
Csak váljatok, ez a válási óra!
A könny ezüstlik, szájon csüng a száj,
az útra-szállók intenek kezökkel,
az induló tömeg sietve lökdel.
Nem szólhat egy se, szívök tája fáj,
némán tekintnek a sinek felé ők,
s a vérszemű szörny már liheg feléjök.
Remegve néznek a félő anyák,
és szívük öble sajdul tompa kíntul,
amint a rabló tömb csikorgva indul.
Majd hangtalanul tűnik el alább,
s távol kigyúl két véres, néma pont…
A jelharangok öblös szája kong.
Bús látományok, nagy, fehér nők
lengik körül az ágyamat,
s csiklandozó gyermekmosollyal
szemembe néznek bágyatag.
Csókolják ólomszínü arcom
ringatva elfáradt fejem,
lefektetnek mint egy halottat,
meredten és szerelmesen.
Hideg kezükkel simogatnak
e holt-fehér, nagy asszonyok,
néznek reám nyugodt szemekkel
s forró szemembe könny csorog.
Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
rámnyujtotta bús, hideg kezét.
Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben,
és kérdezte: emlékszel-e még?
Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
húrozottan rezdült az azúr,
hipnotizált pilláim lehunytam,
s borzongott idegem és a múltam,
mint holdfényben a zongorahúr.
Ottan ültem esti toalettbe,
búsan ringatott a kerti szék,
s éreztem szájamban émelyegve
a pezsgő s a nyúl kövér izét.
Gondoltam naivan életemre,
messze volt már s olyan furcsa volt.
Messze rémlett, messze, mint egy álom,
üvegablakon, diákszobákon
és fölöttem ugyanaz a hold.
Rokkant álmodó, zavart szemekkel
néztem, amíg továbbvágtatott,
mint aszfalton, délben a vakember
vak szemével nézi a napot.
Cinikusan, hitetlen szemekkel
néztem őt és nem láttam meg őt.
De szelíden rámhajolt és átfont,
altatódalt hintett, éji mákonyt,
és derengett szemeim előtt.
Csak még egyszer nyúlhatnék feléje,
tárt kezekkel, álmaim fokán
és imádnám – ó Kelet regéje –
álmok éji napját, egy pogány.
Csak még egyszer szállhatnék feléje,
nyűtt szerszámmal, züllött csillagász,
látnám, koponyákon hogy világol,
innék szörnyü varázsitalából
s fásult csontom fűtené a láz.
Messze estem, jaj de messze estem
tőle s attól, ami életem.
Vonszolom unottan lomha testem,
s mint vadállatot, úgy etetem.
Mostan eljő még s azt mondja: élek.
Holt hitem fényével öntözöm.
S a testvértelen magányba elleng,
elmegy ő is, ahogy minden elment,
és megtépem sírva köntösöm.
A gőzvonat távol mezőn süvöltöz,
alatta nyög, sóhajtozik a sín,
szikrás uszálya vágyik le a földhöz
s világít a rét lankás síkjain.
Egy pár utas az éjszakába ásít,
kedvetlenül pislant, aztán ledől.
Meg sem tekintik az út állomásit
és hírt se vesznek társaik felől.
Itt a jövő vasútat várja mind…
Benn távirógép álmosan kopog,
előtte lámpafényes homlokok.
A tisztek a sinek közt csöndben állnak,
megdobban a szivük – látják amint
lihegve jő a tűzszemű vadállat.
