Petőfi István

Petőfi István: Sándor estéjén

Könnyeim peregnek,
Szívem majd megszakad,
Kimondhatlan öröm
Édes terhe alatt.

Ajkaim megnyílnak,
De szavam elakad.
Egymást üzi bennem
Érzelem, gondolat.

S mindössze is miért?
Egy kis koszorúért,
Mit el nem cserélnék
A világ kincséért.

Barna kis leányka,
Kezeid kötötték,
Megmutatni vele
Kegyeleted jelét

Az iránt, ki nekem
Nevet szerzett, hagyott,
S dicsőűlt szelleme
Századokig ragyog.

Mit adjak cserébe,
Mit adjak én érte,
Mi a koszorúval
Értékben fölérne?

Virágért virágot,
Melynek földje szivem,
Örökké virulót,
Fogadd el – szerelmem.

S legfőbb boldogságom
Lesz, hogyha nekem jut:
Homlokodra tűzni
Menyasszony koszorud!

1858. március 17.

Petőfi István: Önkéntes dala

Katona vagyok én, önkéntes katona,
Nem kell már szerető, se szőke, se barna!
Nem oszthatom én meg senkivel szerelmem,
Szerelmet, hűséget, hazámnak esküdtem.

De meg is tartom én szentül fogadásom;
Hazámat, a meddig kívánja, szolgálom.
Mindaddig, mig kardot szoríthat jobb karom,
Ellenségünk ellen örömmel forgatom.

Oly dicső a halál künn a csatatéren,
Hogyha meg kell halnom, ott múljon el éltem!
Ott porladjak én el, habár sirom felett
Nem lesz is nevemet hirdető sirkereszt!

1849.

Petőfi István: Sokan kérdezték…

Sokan kérdezték már tőlem:
“Petőfi az én testvérem?”
Büszkén feleltem meg erre:
“Én vagyok egyetlen öcscse.”

Azt is mondták: “hogy nevemet
Mért nem magyarosítom meg?
Csináljak én is verseket,
Van bennem költői ihlet.”

Nevem, ha megujítanám,
Haragudnék rám az apám;
Hogyha verseket csinálok,
Megölnek a kritikusok.

Költő lenni bár szép dolog,
De e vágyról én lemondok!…
Gyenge madár képzeletem,
Magasra nem röpíthetem.

Alant jár az a föld felett,
Elérheti minden gyerek;
Szárnyát szegnék, dobálnák is,
Megrugdalná a szamár is.

Állj ki, bátyám, te a síkra!…
Végzetünk könyvében írva
Hogy te a menny s földet bejárd,
Én reám vár tagló és bárd.

De ha lelked megvagdalják,
Szived vérben-agyban hagyják,
Bekötözöm sebeidet,
S fölmelegülsz szivem felett.

1845.

Petőfi István: Tudod rózsám…

Tudod rózsám, hogy mit mondtam,
Midőn téged a minap
A szomszédotok fiával
Beszélgetni láttalak.

Vagy talán elfelejtetted,
Jöjj ide csak szaporán,
Majd megmondom még ez egyszer
Te kis hamis, csalfa lány.

Tudod rózsám, én nem bánnám,
Ha beszélnél is vele,
Azt elnézném nagy nehezen,
Csak aztán ne ölelne.

Látod kedves, én mióta
Téged megszerettelek:
Bármi szép lányt látok, véle
Szembe nézni sem merek.

Hanem, ha te csapodár léssz,
Azért én az nem leszek,
Szeress bárkit, én nálamnál
Hivebb lánykát szeretek (?)

De azért még nem haragszom.
Adj egy csóköot szaporán,
Sietnem kell, mert a kertbe
Jön utánam az apám.

Pest, 1846.

Petőfi István: Zavaros a…

Zavaros a Duna vize,
Csalárd a szeretőm szive;
Csalárd szivű, hamis lelkű…
Be kár, hogy oly szép termetű!

Ha én aztat tudtam volna,
Hogy a hited olyan csalfa,
Rád sem néztem volna soha,
Verjen is meg a Jehova!

Engem ugyan megcsufoltál,
Szeretődnek elvállaltál,
Elvállaltál, megtagadtál,
Engem szépen itthon hagytál.

Sima képedet a ragya
Ezért veretlen ne hagyja;
Vagy ha fenn ülsz a lovadon,
Ess le róla, – rugjon agyon.

1846.

Petőfi István: Nos barátim…

Nos barátim, édes atyámfiai!
Ki magyarnak merte magát nevezni,
Itt az idő, hogy beváltsuk szavunkat,
Védelmezzük hazánkat és magunkat.

Büszkék voltunk mi e névre, hogy “Magyar”.
Lehettünk is méltán, mert ez dicső faj;
Nem fért soha gyávaság e nemzethez,
S ne is férjen, míg a világ világ lesz.

Sokat tettek ősapáink hajdanta,
Legyünk mi is nékik méltó utódja;
Lelkesülve mi is szivvel-lélekkel
Tegyük meg azt, amit nekünk tenni kell.

Dicső pálya nyilt ime most előttünk,
Haladjunk hát, rajt’ előre siessünk…
Szégyen s átok a gyáváknak fejére,
Akik félnek kiszállni a harcztérre.

Ha dob pereg s zúg az ágyú javába’,
Előre majd, kinek kedves hazája, –
Bár a harczban sok sziv vére ömlik el:
Szabadságunk nagy diadalt ünnepel.

Verbász, 1848.