Hiába titkoltad,
Megsúgta a lelkem,
Hogy te, csalfa kis lány,
Mást szeretsz, nem engem.
Tudom, hogy a szived
Ott járt galambodnál,
Mikor megöleltél,
Mikor megcsókoltál.
Hiába tagadod,
Nem enyém vagy: másé,
A hajlandóságod
Olyan, mint a nádé.
Az is fáj, ha látlak,
Az is, ha nem látlak –
Ki mondja meg már most,
Hogy mit is csináljak?
Egyszer egy időben,
Gingalló, gingalló,
Játszadozott vígan
Három szép pillangó.
Egyik fehér, másik veres,
A harmadik sárga,
Csillogott is a napfényen
Mindeniknek szárnya!
Virágról virágra
Röpködve táncoltak,
Vadgalambok hozzá
Egyre turbékoltak.
Úgy csipegett, úgy csacsogott
A fiókmadár is,
Gyönyörűen harangozott
A harangvirág is:
Gingalló, gingalló,
Három szép pillangó!
Egyszer csak beborúl
A kerek ég alja,
Három szép pillangót
A zápor áztatja.
Elmennek a tulipánhoz,
Kopogtatnak szépen,
Alázatos, nyájas szóval
Megkérik ekképen:
“Kis tuli, tulipán,
Virágok közt első!
Nyisd ki házikódat,
Nagyon ver az eső.”
“A sárgának, a veresnek
Ajtómat kinyitom…
A fehérnek adjon szállást
A fehér liliom.”
“Ha nem fogadod be
A mi jó testvérünk:
Isten veled, tuli!
Szállást mi se kérünk.”
Gingalló, gingalló,
Három szép pillangó!
Hull a záporeső,
Szakad egyre jobban…
Hátha több szivesség
Lesz a liliomban!
Megállanak ajtajánál,
Kopogtatnak szépen,
Alázatos, nyájas szóval
Megkérik ekképen:
“Kis lili, liliom,
Itt a három vándor!
Nyisd ki házikódat,
Agyon ver a zápor.”
“A sárgának, a veresnek
Biz én ki nem nyitom…
Gyere, fehér, te olyan vagy,
Akár a liliom.”
“Jó testvér jó testvért
Soha el nem feled…
Inkább velük ázom,
Lili, Isten veled!”
Gingalló, gingalló.
Három szép pillangó!
Felhők mögűl a nap
Meghallotta, meglásd:
Három szép pillangó
Hogy szereti egymást.
Meghallotta, meghallotta,
Megsajnálta őket:
Elűzte a záporontó
Fekete felhőket.
Kisütött sugára
Fűszálra, virágra,
Három szép pillangó
Megázott szárnyára.
Játszadoztak újra,
Röpkedve táncoltak,
Vadgalambok hozzá
Vígan turbékoltak.
Úgy csipegett, úgy csacsogott
A fiókmadár is,
Gyönyörűen harangozott
A harangvirág is:
Gingalló, gingalló.
Három szép pillangó!
Pá, pá, kedves Sárika,
Holnap megy a bácsika
Messze… messze… messzire…
A világnak végire.
Nem fogunk már karikázni,
Hintókázni, kocsikázni.
Már én többet el nem bujok,
Egy kis sipot meg nem fujok,
Nem mesélek Sárikának,
Mert elvisznek katonának.
No, ne sirj hát, muczikám,
Kis galambom, Sárikám!
Csókolom a jó szivedet,
Kis kacsódat, kék szemedet,
Visszajövök én megint,
Csak elmegyek egy kicsint
Katonásdit játszani,
Árkot, bokrot ugrani.
Elvinném én Sárikát is,
Nagyanyát is, apukát is,
Hej de mikor nem lehet!…
Arról senki sem tehet.
Tyüh pedig de szép dolog!
Örömembe táncolok,
Voltam én már másszor is,
Elmegyek még százszor is.
Jaj ha látnád Sárikám,
Milyen szép lesz a ruhám!
A kabátom, mint a hó,
Rajta pityke, ragyogó.
A nadrágom kupikék…
Isten tudja, hogy mi még!
Szép bakancs lesz lábamon,
Egy nagy bornyú hátamon,
Czifra puska vállamon…
Ugy bizony, kis angyalom!
Jaj de szép lesz majd, midőn
Játszogatunk a mezőn:
Jobbra-balra fordulunk,
Lépdegélünk, szaladunk,
Földre fekszünk hirtelen
És fölugrunk sebesen,
S egy percz alatt sorba állunk,
Várjuk: mit mond kapitányunk.
Parancsára térdelünk,
Föltartjuk a jobb kezünk,
Ujra talpra ugrosunk,
Bukdosunk és futkosunk
Egyenesen, kanyarogva,
Egy csomóba, csapatokba,
Addig-addig, hogy végtére
Rábukunk az ellenségre.
Akkor aztán van melegünk,
Rettentően veszekedünk.
Hallanád csak, Sárika,
Hogy harsog a trombita!
A dob pörög, a kard csörög,
Ágyu dörög, föld dübörög,
Mérgesen szól a sok puska,
Megszalad a csunya muszka,
A lovasság ad neki:
A pokolba kergeti,
Van is aztán örömünk,
Danolunk és nevetünk.
De egyszer csak, Sárika,
“Vigyázz!” – szól egy bácsika.
S a sok vitéz mind ugy áll,
Mint a… mint a… gyertyaszál.
Nemsokára hangzik a
Szép katona muzsika,
Parancsolják: “jobbra nézz!”
Arra néz a sok vitéz.
Tudod, ki jön, Sárika?
Hát a király bácsika!
Egy gyönyörü pej lovon
Végig vágtat a soron.
Kisérői fényesek,
Bárók, grófok, herczegek,
Nagy bajuszú katonák,
Generális bácsikák,
Tollas csákó fejükön,
Arany, ezüst mellükön.
A király most hirtelen
A sor előtt megjelen,
Dicséri a bátrakat,
Csillagokat osztogat.
Hogyha nekem ád: majd kérek
Teneked is ám egy szépet,
Megmondom, hogy jó leány vagy,
Ugye igaz, Sárikám, az?
No ne sirj hát, muczika,
Visszajön a bácsika,
Akkor megint karikázunk,
Hintókázunk, kocsikázunk,
A lugasba elbujok,
Egy kis sipot megfujok.
Megtalálsz majd nagyanyával,
Herminkával és Linkával.
Kis mise, nagy mise!
Akkor lesz még sok mese!
Holnap megy a bácsika,
Pá, pá, kedves Sárika!
Lengyelország egén tornyosul a felhő –
Harczi lobogókat lobogtat a szellő.
Csatajelre várva farkasszemet néznek
A lengyel daliák, pomerán vitézek.
Fáj a szive szegény Micziszláv királynak,
Hogy im ujra fogynak, sokan sirba szállnak.
Ég urához küldi forró imádságát,
Hogy ne hagyja el a lengyelek hazáját.
“Istenem, te látod, lengyeleknek atyja!
Hogy kezem a kardot már nem forgathatja.
Öreg vagyok már én kardra, kelevézre,
Hősi koszorura, harczi dicsőségre.
De ma még harczolok, a keresztet védem,
Ne hagyd el seregem, sok derék vitézem!
Mutasd meg hatalmad a vad pomeránon,
Hogy bálványok helyett tégedet imádjon.”
Igy könyörög a hős lengyelek királya,
Mellette térdepel hervadó leánya.
Hervadó leánya, drága szemefénye,
Öröme és búja, minden ékessége.
“Jer ide – szólitja – szomoru kis szivem,
Hajtsd le a fejedet vállamra szeliden,
Hadd simogassam meg szép arany hajadat,
Hadd csókolgassam meg hervadó arczodat!
Ölelj át, karolj át puha kis kezeddel,
Nézz reám ragyogó fekete szemeddel.
Mosolyogj, melegits, mint a nap sugára…
Ugy lehet: ma látjuk egymást utoljára.
Fáj a szivem érted, hogy hervadni látlak,
Hogy nem lehetsz párja délczeg daliádnak;
Faggatták a szellőt, patakot, madárkát,
A leveles bokrot, de sehol se látták.”
Főurak szemében könnycseppek ragyognak,
A király s leánya hangosan zokognak…
Egyszer csak hadikürt, tárogató harsan:
A pomerán vezér odavágtat gyorsan.
Termete óriás, csupa vas és pánczél…
Reng alatta a föld, zúg mögötte a szél.
Paripája tombol, mint valami táltos,
Hosszu nagy sörénye levegőbe’ szálldos.
“Micziszláv! Micziszláv! lengyelek királya!
Kiméljük a népet – mennydörgve kiáltja –
A háboru sorsát intézzük el szebben:
Gyilkos kardjainkat mérjük össze ketten.
Vagy pedig nem bánom: jőjjön hát akárki,
Pomerán vezérrel csatasikra szállni.
A párviadalban, ki elesik: népe
Hódolva boruljon a másik elébe!”
A vezér láttára a király megdöbben,
Hiszen őt öreget legyőzheti könnyen.
Hányja a hab lelkét s nem engedi lánya,
Hogy kardot emeljen a vad pomeránra.
Ekkor mint az égből földre csapó villám,
Ott terem egy bajnok, sisak van az arczán,
Daliás termetén idegen ruházat –
Egyenest a lengyel király elé vágtat.
Kivonja a kardját, köszön daliásan,
S igy beszél röviden, érthetően, bátran:
“Lengyelek királya! Kardom fölajánlom…
Diadalt nyerek én a vad pomeránon!”
Kérdezi a király: “Ki vagy te, mi vagy te?”
Feleli: “Egy magyar, bujdosó levente.”
Szép királykisasszony megriad e szóra:
Fehér lesz, mint a hó, piros, mint a rózsa.
Könyörög apjának, lábáho’ letérdel:
“Ne engedd vivni a pomerán vezérrel…”
A levente fordul engedelem nélkül –
S a pomerán vezért kiveti nyergébül.
Leugrik lováról… folytatja keményen
Félbeszakadt harczát gyalog a fövényen.
Jobbra-balra villog fényes aczélkardja,
Gőgös ellenségét szitokra fakasztja:
“Ejnye, czudar ficzkó! ejnye czudar lélek!
Azt hiszed talán, hogy én te tőled félek?
No várj, megtanitlak keztyübe dudálni,
Hogyha épen oly nagy benned a kurázsi.”
Tigrisi méreggel ront a leventére,
Egy iszonyu vágást irányoz fejére.
De daliánk sem rest, megelőzi gyorsan:
A pomerán vezér ott hever a porban.
Elveszi életét… s felszökik lovára,
Megy a király elé, mint a madár, szállva,
Fölmutatja kardját, köszön daliásan:
A pomerán meghalt, jelenti alássan.
Megszólal Micziszláv: “Jer ide szivemre!
Te bujdosó magyar, te vitéz levente!
Ne légy bujdosója többet e világnak –
Lengyelek királya megfogad fiának.
Pomeránországot átaladom néked,
Ráadásul adok egy kis feleséget.
Angyali teremtés… kis szivét utánad
Régóta emészti keserü bubánat.
Hanem előbb mondd el: ellened mi támadt,
Hogy el kellett hagyni gyönyörü hazádat?
Bujdosó életre micsoda szél hajtott?
Mi a származásod? mi a neved, rangod?”
Egy hosszu sohajtás kél a bajnok ajkán,
Szomoru emlékek tükröződnek arczán,
Megszólal lelkében valami keserü,
Tépdesi, szaggatja, mint a saskeselyü.
A király kérdése szurja, mint a tövis,
Kérdező szavára felelne is, nem is.
Végre a könnypatak megered szeméből,
S leveszi a fátyolt gyászos életéről.
Megnevezi magát, hogy ő Béla, névleg,
Kopasz László fia, fejedelmi herczeg,
Az unokaöcscse szent István királynak,
Kinek vénségére a nyakára hágtak.
Mondja, hogy egy asszony kezében a gyeplő,
Ki fia javára örökösen cselt sző.
Ő és testvérei el-kimenekedtek;
A kerek világnak bujdosói lettek.
De Vazulnak, mondja, nem volt menekvése,
Forró tüzes ólmot öntetett fülébe.
Kitolatta szemét udvarmesterével…
Verje meg az isten mind a két kezével!
Hogy fölfedi magát a vitéz levente:
Hódolnak előtte a daliák rendre;
Szép királykisasszony borul a nyakába,
Kisütött szivében a napnak sugára.
Szép aranyos hintón palotába térnek,
Főurak kisérik, aranyos vitézek.
Csapnak olyan lakzit, hogy soh’se lesz párja…
Ez a Béla herczeg szép históriája.
