Réthy László: Monothesimus.

Jahve teremté a Világot,
Egy szavával, mondván: Legyen!
S a nap sütött s forgott a föld, és
Völgyben fű nőtt s a fa a hegyen.

A hal eviczkélt a habokban,
Nílusban krokodíl lakott,
S az ember bicskájával egy jó
Nagy bunkós botot faragott.

Hogy megküzdjön a mamuttal s más
Vadakkal, – de történt az is,
Hogy fejebúbján vágta Ábelt,
Káin a gonosz, a hamis.

Éva anya is meghalt és más nő
Nem lehetett semerre sem,
S csodás! megszaporodott mégis
Nő nélkül az emberi nem.

S bolond fejjel sok mindent gondolt
A világról, mely az – övé,
Azt hitte Isten van tán száz is,
És meséit tovább szövé.

De Jahve nem tűrhette végre,
Hogy nem tudják, hogy ő csak Egy,
S zsidóknak nyilatkoztatá ki,
E nagy titkot az égi kegy.

Zsidóktól görögök, latinok
S más népek tanúlták meg azt,
(A kis Földközi-tenger szélén)
Hogy mi az üdv, mi az igaz?

Természetes, hogy a menyország,
Rendelkezésre nekik áll,
S akik nem egyistenhivők, hajh!
Sorsuk a kárhozat, halál!

De hisz Isten még sok más népfajt
Teremtett saját képire!
S aztéket, pápuát ’s még száz mást
Mért felejtett el ennyire?

Hogy e szegények, butaságban,
S ős balbonában sinylenek,
Pedig egy szavába kerűl csak:
Hogy ők is üdvözüljenek!

Hja! ugy történt, hogy mikor Jahve:
Sugalmazta a Bibliát,
Csak nagysokára fedezték fel
Amerikát s Ausztráliát.

Réthy László: Keresztény jelszavak.

“Szeresd felebarátodat”
Igy szól a szép krisztusi – tan,
“Mint tenmagadat!” – ezzel sajna!
Nagyon megszigorítva van…

Mit a felső mondat kiván?
Már magában is szörnyü sok,
A másodikat? – megtartják tán
A földöntúl, az – angyalok.

Túlzó volt Krisztus s mennyire?
Hogy ilyen morált hirdetett.
Hogy lehet az élet vásárján
Alkalmazni ily elveket?

Embertársadnak érdeke,
Hogy lehúzza a bőrödet;
S ha nem teszi meg az a mamlasz?
Akkor vele majd – Te teszed!

Kétezer éve élünk már
Keresztény – szeretetben és
Krisztus tanának foganatja
Bizony isten édes-kevés.

De kitünt, hogy Isten-fia,
Az embert jól ismerte, – ki
Örűl, hogyha a címet, bárcát
Minél olcsóbban váltja ki…

Azért követel oly sokat
A morál, mit Krisztus tanit,
Hogy még a legjobb keresztény is
Lealkudhasson valamit!

Réthy László: Régi és uj világ.

A vallás menyországot ígér,
Ott lesz a lélek örök üdve!
Ez a hagyomány Egyptomból
Került be a keresztény hitbe.

I-ső kép.

Ha földi pályánk megfutottuk itt,
S levetjük lelkünk súlyos lánczait:
Valami édes gyönyör vár, a mi
Sorsunk nyügét felfogja váltani.

Hogy mi az? – nem tud arról senkisem,
Nem tudomány az: álom, sejtelem,
Ami megfesti azt az életet,
Amely a csillagokon túl lehet…

És ahány hívő, anyiféle kép
Színeződik meg az az égi kép.

Az eszkimónak kövér fóka kell,
Sok zsirja legyen, sose fogyjon el;
Az ozmán, húri csókját várja itt,
S szolgálatára áldozatjait,

Kiket levágott Allahért, s aki
Elmaradt zsoldját mostan adja ki.
– Nekünk más eszmék lánczolatjakép,
Valami lelki éden az az ég!

II-ik kép.

Az első szegény keresztények
Kik Róma igaját viselték:
Sanyargva, titkon, szüzi hittel
Nézték, mily szép a ragyogó ég!

Lelkük heve, minden ábrándja
Olvadt belé a meny-kultuszba,
S égi boldogságért esengtek,
Megvetve, üldözve, kifosztva.

S a középkorban, melynek “békó”
És a “szent-kereszt” volt a képe:
Jó papok hirdették, hogy tűrj, mert
Az égben lesz az örök béke.

E föld csak a siralom völgye!
– S az ember szive tűrt, nem lázadt,
S mint állat húzva rabigáját,
Múlt lassan, század után, század.

Kiváltságosak, úri rendek,
Éltek vidám, hangos időket,
S kik koplaltak s izzadtak értök?
– Menyországgal főzték le őket.

III-ik kép.

De egyszer arra napnyugatra
A horizonton szürke ködbe,
Egy piros fény húzódott s mintha
A lomha ködbe belekötne…

Majd fényvillámok sziporkázva
Mint színes csillagok kerengtek,
S a hajnal jött s Páris felett
Egy ismeretlen nap derengett!

Feljött a nap, megmozdúlt Európa
S lángözönt öntött a világra,
S az álmos lelkeket felrázta,
A szabadság szent harsonája!

Uj világ jött s a középkornak
Leomlott romjain uj eszmék
És életelvek friss erői
Fajunkat új munkára kelték.

IV-ik kép.

Csak itt, csak itt, ezen a földön
Keressük életünknek czélját!
A meny? – csak látszat, képzelődés
Laplace és Herschel távcsövén át.

Eszményünk, hogy fajunk e földet
Révpartnak, otthonának lássa,
Munkásnak, tudósnak, királynak
A “közjó” legyen hivatása!

“Egy a másért” legyen a jelszó!
Ez edze meg legjobb erőnket,
Ne lássunk méltatlan nyomort, és
Elhagyott árvát, éhezőket.

Mily szép ez a mi kicsi földünk,
– Elámul szemünk a sok kincsen!
S hányan vannak közöttünk, kiknek
Még betevő falatjuk sincsen?

Végszó:

És száll az eszme sólyomszárnyon
Végig a nagy kerek világon;
S a humanizmus géniusza int:
A “földön” akarunk mi boldogulni mind!

Réthy László: Északon.

Drammen táján Norvégiában
Járok a fjord körűl magam:
Nézem, hogy a napfényes víznek
Mily csodás smaragd tűkre van.

A törpe nyírfák lombjaikkal
Üdvözlik a szerény nyarat,
S egy fenyőfán kopogni hallok
Egy megviselt bús madarat.

Temetés jön s a norvég zászlót
Viszi egy aggastyán elűl,
Megkapja e díszt minden honfi
A nemzettől – búcsú jelűl.

Velük megyek s egy erdő szélén
Elérjük a kis temetőt.
Meghajlik a zászló s a holtat
Átöleli az anyaföld.

Eloszlik a nép s én magamba’
A kápolna felé megyek:
Ócska, kopott fala, küszöbje,
S megroskadtak az ereszek.

Szegény kápolna, mennyit állt ki,
Évtizedek lassú során?
Mi mindent látott? – …bút, bajt…
gondot.
S korát is elfeledte tán?

A bejárat felett egy tábla!…
S szivem megdobban hangosan:
Azon a kicsi ócska táblán
A születésem éve van.

Norvégiai emlék.

Réthy László: Az én pesti családom.

A muzeum mögött négy szeglet
Határol egy területet,
Amelyen folyik napi életem
S e kis világ ma már elég nekem.

Reggel, ha szobám elhagyom
Első a sarki “Balaton”;
S ha elolvastam több lapot:
A hivatalba ballagok.

Utközben két koldusnő vár,
Mindketten rég ismernek már,
S ölükben kicsi gyerekök;
Tapsolnak mindig ha jövök.

Egyiknek ajka behasitva,
Gyöngy-fogacskáit csucsoritja,
S nekem szegény oly szépnek látszik,
Ha pufók képén öröm játszik.

Másik sarkon féllábu vén,
A kalapját nyújtja felém,
S a vak asszony kezét érintve,
Tudja, hogy én állok előtte.

S a muzeum-kertben a fákon,
Guggol a sok veréb az ágon:
Tűrve a szegény “bohém” sorsát,
S kapnak egy-két marékkal morzsát.

S így telnek lassan a napok:
Istenem, mily gazdag vagyok!
És boldog az egész napom,
Ha kenyerem megoszthatom.

Budapest, 1910. április 8.

Réthy László: A régi és az uj Isten.

A hajdankorban, aranykorban
Göröghon szép szigetvilágát
A rózsaújjú szűzi hajnal,
Édes fuvalma lengte át.

A mezők virágdiszt öltöttek,
S a partra gyöngyöt szórt a hullám.
S mint pillangók a virágkelyhen:
Úgy szerettek, ifjú s a lány.

Csak álmodott az ember s mit sem
Sejtett, mi kétkedővé tenne,
Az ég s a tenger tükör volt és
Saját képmását látta benne.

Emberi hangon beszélt minden,
Virág, fény, árnyék, szélvész, tenger,
S az ég s föld bájos összhangjában
Gyermek és költő volt az ember.

Az Olymp’ magas ködös ormán
Zeüsz volt a fő-intéző, ki
Az istenek és istennőknek
Hívatását jelölte ki.

Magának tartva meg a kormányt,
S ha a világ romlásnak indúl:
Rettegjen a föld minden népe,
Villámai csapásitul.

S a kiklopszok (villámkovácsok),
A munkában karuk fesziték,
Hogyha dörögni akar Zéüsz,
Villám készlet legyen elég.

De uj kor jött s az Olympusról
Eltüntek mind az istenek:
Szétfoszlott a mesék világa,
Csak Zéüsz maradt meg, az Egy!

Keresztény Isten lett Zéüszből,
-Nem testi lény, de égi szellem,
De megtartotta a villámot
A bünrehajló ember ellen.

És térdre hull, minden jó lélek,
Ha zeng az ég s mennykő hull szerte,
Csak a fizikus mühelyében nincs meg
A Költészetnek ihlete.

Most olvasom, hogy Towbridge doktor,
Gőzbe villámszikrát pattintott,
S dörgést produkált műhelyében,
Zéüsz dolgába kapva ott.

S konstatálta, hogyha a villám,
A felhőt hévvel rázza fel:
Az hydrogén és oxygénre
Nagy dördülettel bomlik el.

Réthy László: A kassai dómban.

Kora reggel még, – oly hideg van –
S kis gyermekek hosszú sorokban
Templomba mennek.
Fiúk s lányok; külön padokba’
Imát rebegnek fagyoskodva
A jó Istennek!

Mise van s hosszú zsolozsmákat
Osztály-tanitók intonálnak
S mind énekelnek.
Köhécsel egy köhécsel másik,
Fiú s lány valamennyi fázik.
S a percek telnek.

Merev szemű, mogorva szentek,
Maguk elé némán tekintnek.
S az ódon ablak
Üvegkockáin játszi szinbe,
Egy-egy félénk sugárkát hint be,
Az aranyos nap.

A mise vége. – Nagy zsivajjal
Tolong, siet ki a gyerekraj,
Ragyog kint minden:
A tavasz édes illatárja,
A gyermekek szivét átjárja:
Itt van az Isten!

Réthy László: Pincs és veréb.

Egy bolt elé a járda-szélen,
Valami jó kéz minden télen,
Kenyérmorzsát szór rendesen,
S eltünik szótlan, csendesen.

S a verebek fákrul, ereszrül
Szállnak az utcákon keresztül,
S sietve kapkodják fel ott,
Csipp! csipp! — mig minden elfogyott.

Egyszer, amint ott nézem őket.
A didergő kis dőzsölőket:
Egy hölggyel egy kis pincs megy el,
Húsz verebet riasztva fel…

Váu, váu, vonyit a kis pimasz,
De egy verébnek ám nagy az:
Arasznyi, fésült báb-alak,
És nyakán széles kék szalag.

S a verebek nagy ijedséggel
Röppennek gyorsan szerteszéjjel:
Ki merne moccani amíg
Pincs urfi el nem távozik?

Az állatban s az emberfajban,
Tudjuk, milyen sok hasonlat van:
– Mily gőgös köztünk sok “alak”,
Ha nyakán csüng holmi szalag!

Réthy László: A napimádó éneke.

Égő Nap! a Menny királynéja Te,
Ki trónodról tekintsz a földre le.
Életet, áldást árasztva le ránk,
Szivem tárom ki előtted – Anyánk!

Szeretlek! – Te vagy Mindenünk aki,
Földi sorsunknak útját szabja ki,
S hatalmad, mely nekünk határtalan:
Szemed egy sugarára irva van.

Te adsz földünknek meleget s a Lét,
Tőled veszi minden leheletét,
Erőt az agy, izom, a sziv, a szárnyak,
S forrása vagy Te fénynek s árnynak.

Te fested meg a virág kelyhét,
Te oszlatod a felleget szét,
Ott vagy Te minden harmatgyöngyben,
A verejtékben s örömkönnyben.

Ott lobogtál egy kis ház tüzhelyén,
Hol meleged első csókját vevém,
Atyám lelkében, ki adott nevet,
S anyám szivében, ki szült s szeretett.

Csodállak Nap! – s amerre járom
Utaimat a nagy világon:
Kerestem mindenben a szépet,
De mindennél szebb a – Te képed!

Gyönyörrel néztelek a rónán
Hajnalbiborban, alkonyórán,
Tenger beláthatatlan síkján, fjordokon,
Kelet virányain, havas ormokon…

És mindenütt más, más az Élet,
Mert mindenütt más a Te képed,
Amint sugárid hinted rája:
Olyan a föld színe, ruhája.

A pálmának diszt, büszkeséget;
A zuzmónak csak szerénységet
Adtál, de mind azt vallja Néked,
Hogy szép, édes és jó az élet.

Játékaid mily tündérálmok!
Bolygó tüzek és délibábok,
S a szivárvány hét szinü fénye,
Az ősanyag nagy költeménye!

Földünk szülötti, kicsi emberek,
Isten lényét, akik keresittek:
– Nem látjátok a fönségest, nagyot?
Hulljunk térdre s imádjuk a Napot.

Réthy László: A gondviselés.

Mily szép a Föld! – mező ha zöldel
S nyár derekán aranykalászt terem;
A folyamakban hal tenyész s a háló
Nem jő fel zsákmány nélkül sohsem.

A nyáj s a csorda legelész s a csengő
Elhallik messze, – idyll, hangulat;
Az erdő szélen kürt szól s roskadó
Szarvast űz egy vídám 1ovascsapat.

A kertben méhkasok szép rendben állnak,
Kis nyilásukon méhek nyüzsgenek,
S ha édes mézzel megtelt már a kas,
A méhtől elszedik – az emberek.

Mert emberek vagyunk! – urak! – s a földtekén
Azért van állat, növény, – gyöngy s arany,
– lsten rendelte igy, a jó, a bölcs: –
Hogy mienk legyen minden, ami van.

S az oltárokról tömjén füstje száll
Az Égbe, honnan minden jó ered;
Hozsánna a nagy, szent, bölcs Gondozónak
Ki minket embereket így szeret!

De ám a mezők liliomait
Is ő teremté s öltözteti fel!
S a póknak is ő adta, hogyha éhes
Hálójával a legyet fogja el.

A vércsének, hogy gyors csapással
A szegény fürjet fojtsa meg,
Midőn a barázdákba’ futva
Rovarra vadász kicsinyeinek.

Ha erdő mélyén andalogsz s a lombok
Között hallod a csalogány dalát:
Nem látod-e sötéten elsuhanni
A leselkedő fekete halált?

Öldöklés mindenütt – Az élet
Ily zordon, sivár terven épült!
Egy Alkotó szerzette ezt a sok kínt?
Nagy nevének – díszül, dicsőségül?

Mi gyönyört lel ez alkotásban,
Hogy teremtményi egymást falják?
Hogy oda dobta a szegényt s a gyengét
A zsarnoknak, – hogy azt uralják?

Mi gyönyört lel az ádáz küzdelemben,
Mely nemzet s nemzet közt dúl véresen,
A világtörténet évezrein …?
– Mondjátok hittudósok meg nekem!

Mondjátok meg, hogy mi értelme van
A “fátumnak” mely vakon szórja szét:
– Nem válogatva jóba’, rosszba’ –
A pusztulás s a halál mételyét?

A véletlennek mért van ily hatalma?
A rendszerbe hogy illlik ez bele,
Amelyet alkotott s vezérel
Egy gondviselő atyai keze?…

Nem, nem! Nem vagyok én hitetlen,
De Zarathustra vallása igaz!
Két Isten van: egy Jó és egy Gonosz!
S amit látunk magunk körűl a földön,
Mérhetlen sok száz emberöltőn.
Örömet, kínt, diadalt és nyomort,
Mit a forgó szerencse szele összehord:
E két Istennek örök harca az!