Jahve teremté a Világot,
Egy szavával, mondván: Legyen!
S a nap sütött s forgott a föld, és
Völgyben fű nőtt s a fa a hegyen.
A hal eviczkélt a habokban,
Nílusban krokodíl lakott,
S az ember bicskájával egy jó
Nagy bunkós botot faragott.
Hogy megküzdjön a mamuttal s más
Vadakkal, – de történt az is,
Hogy fejebúbján vágta Ábelt,
Káin a gonosz, a hamis.
Éva anya is meghalt és más nő
Nem lehetett semerre sem,
S csodás! megszaporodott mégis
Nő nélkül az emberi nem.
S bolond fejjel sok mindent gondolt
A világról, mely az – övé,
Azt hitte Isten van tán száz is,
És meséit tovább szövé.
De Jahve nem tűrhette végre,
Hogy nem tudják, hogy ő csak Egy,
S zsidóknak nyilatkoztatá ki,
E nagy titkot az égi kegy.
Zsidóktól görögök, latinok
S más népek tanúlták meg azt,
(A kis Földközi-tenger szélén)
Hogy mi az üdv, mi az igaz?
Természetes, hogy a menyország,
Rendelkezésre nekik áll,
S akik nem egyistenhivők, hajh!
Sorsuk a kárhozat, halál!
De hisz Isten még sok más népfajt
Teremtett saját képire!
S aztéket, pápuát ’s még száz mást
Mért felejtett el ennyire?
Hogy e szegények, butaságban,
S ős balbonában sinylenek,
Pedig egy szavába kerűl csak:
Hogy ők is üdvözüljenek!
Hja! ugy történt, hogy mikor Jahve:
Sugalmazta a Bibliát,
Csak nagysokára fedezték fel
Amerikát s Ausztráliát.
