Ízt tudomány nélkül ritkán lelhetni magában,
Íz nélkül tudományt bírhat az elme gyakran.
Egynek az íze fanyar: mert sós, vagy sótalan étke;
Másnak nincs íze: nyelve, vagy ínye hibás.
Ungvárnémeti Tóth László versei
Ungvárnémeti Tóth László: Bersenyihez
Úgy omol a bú, s gond dalodra a Léthe vizébe,
Mint az eget metsző szikla vak árja rohan,
Méltán nyerted azért, hogy az ép Heliconi borostyánt
Rósával fűzték öszve az égi kegyek.
Ungvárnémeti Tóth László: Az ember alkatja
Önts az agyagra savanyt, kirepűl a szénszesz az égbe,
S más újabb testté változik a kis agyag.
Rontsd le por-alkatomat, béomlik lelkem az égbe,
S más újabb, testté változik a kis agyag.
Ungvárnémeti Tóth László: Páriz Pápai
Páriz Pápait én úgy nézem, mint egy ereklyét!
Égessük meg hát, monda szavamra Begyes.
Ugy nézem, mondék, mint oly szentséges ereklyét,
Mellyet balsamomos kőbe tehetne Begyes.
Ungvárnémeti Tóth László: A vinczlér és a fia
Egy szép öreg, bölcs, mint Aesopusz; kellemes,
Víg, mint Anacreon, midőn meghallaná,
Hogy a magyar literátorok versengenek,
Ezt a mesécskét költé – nagyon értelmesen:
Egy gyermekecske, akinek Vinczlér vala
Az apja, legelől látta a bort forrnia.
Apám! kiálta rémülten, jere csak hamar,
Hamar, mivel mindjárt kiugrik a borod,
Úgy szökdösik, már a karikát is fellöké.
Szerencse! ha csak azt lökte fel édes gyermekem,
Szerencse! mond az öreg, – nem is fogjuk tehát
Lefojtni többé, hagyd pesegje ki jól magát,
Eddig csak édes volt, de már erős leszen.
Ungvárnémeti Tóth László: A magvető
Egy öreg, ki néha (hogy a bohót tanítaná,
S eszére hozná) esztelent játszik vala,
Felül egy ladikra, mellyet egy evező legény
Félkézzel is lehajthatott, s megyen a folyón,
A gyülekezet, mely valami pompás ünnepet
Ülvén, csoporttal jára a vízpartokon,
Csak oldalaslag nézte, mit akar, s mit csinál,
Mikor ő marokra szedi, s marokkal szórja be
A vízbe a magot. – Erre a nép nagy kacajt
Üte; – Ő pedig: Hát nektek, úgymond, mi bajotok?
Miért kacagtok? mert, hiszem, ha engemet
Csak azért nevettek, hogy ideszórom a magot,
Magatokat is ki kellene úgy nevetnetek.
Minden pazárló úgy teszen, mint én teszek;
Minden sibarita úgy teszen, mint én teszek;
Minden könyv-író úgy teszen, mint én teszek;
Minden recensens úgy teszen, mint én teszek;
Minden mesélő úgy teszen, mint én teszek.
Ungvárnémeti Tóth László: A’ szerencse.
Siket, ‘s vak a’ Szerencse,
Nem hallja a’ Könyörgést;
‘S nem látja a’ Könyörgőt;
Mellyért is állhatatlan,
‘S bizonytalan Kegyelme.
A’ mit csinált, le rontja;
A’ mit kötött, el oldja;
A’ mit rakott, le dönti;
‘S a’ mit viszen, le ejti.
Ugyan azt, ha kedve hozza;
A’ Styx alá taszítja.
Másiknak annyi terhet,
‘S málhát kötöz nyakába,
Hogy a’ szegény Szarándok
Csak tétováz alatta.
Hogy így velem ne bánjék;
Mivel, ha kedve tartja,
Hogy bútyorát emeljék,
Tartson tevét magának;
Ha pedig tekézni kíván,
Tartson tekét magának.
Ungvárnémeti Tóth László: Rhédey Catharina kis-aszszonyhoz.
Meg láta Ámor
Egy kis Leánykát, –
Szép, és szerelmes
Volt a’ Leány.
Még a’ kis Ámor
Nyilat keresget,
‘S már a’ Leányka
Meg lőtte Őt;
“Löj kát Leányka,
Mond a’ kis Ámor,
Csak lőj ezéntől
Másokra is”
Nem úgy, nem Ámor!
Kiálta Cyprisz,
Mert a’ Leányka-
– Mindent ki gyújt,
Sokkal tanácsosb,
Ha ő csak ott lő,
A’ hol te Ámor
Nem boldogúlsz!
Ungvárnémeti Tóth László: A’ béna
Berki szeret tánczolni; pedig minden ki kaczagja,
Hogy roszszúl tánczol, ‘s nem tud ugrálni szegény.
Én magam is nevetem; de nem azt, hogy nem tud ugrálni,
Nem! hanem azt, hogy ugrik, bár csupa béna szegény. –