Ungvárnémeti Tóth László versei

Ungvárnémeti Tóth László: A vinczlér és a fia

Egy szép öreg, bölcs, mint Aesopusz; kellemes,
Víg, mint Anacreon, midőn meghallaná,
Hogy a magyar literátorok versengenek,
Ezt a mesécskét költé – nagyon értelmesen:
Egy gyermekecske, akinek Vinczlér vala
Az apja, legelől látta a bort forrnia.
Apám! kiálta rémülten, jere csak hamar,
Hamar, mivel mindjárt kiugrik a borod,
Úgy szökdösik, már a karikát is fellöké.
Szerencse! ha csak azt lökte fel édes gyermekem,
Szerencse! mond az öreg, – nem is fogjuk tehát
Lefojtni többé, hagyd pesegje ki jól magát,
Eddig csak édes volt, de már erős leszen.

Ungvárnémeti Tóth László: A magvető

Egy öreg, ki néha (hogy a bohót tanítaná,
S eszére hozná) esztelent játszik vala,
Felül egy ladikra, mellyet egy evező legény
Félkézzel is lehajthatott, s megyen a folyón,
A gyülekezet, mely valami pompás ünnepet
Ülvén, csoporttal jára a vízpartokon,
Csak oldalaslag nézte, mit akar, s mit csinál,
Mikor ő marokra szedi, s marokkal szórja be
A vízbe a magot. – Erre a nép nagy kacajt
Üte; – Ő pedig: Hát nektek, úgymond, mi bajotok?
Miért kacagtok? mert, hiszem, ha engemet
Csak azért nevettek, hogy ideszórom a magot,
Magatokat is ki kellene úgy nevetnetek.
Minden pazárló úgy teszen, mint én teszek;
Minden sibarita úgy teszen, mint én teszek;
Minden könyv-író úgy teszen, mint én teszek;
Minden recensens úgy teszen, mint én teszek;
Minden mesélő úgy teszen, mint én teszek.

Ungvárnémeti Tóth László: A’ szerencse.

Siket, ‘s vak a’ Szerencse,
Nem hallja a’ Könyörgést;
‘S nem látja a’ Könyörgőt;
Mellyért is állhatatlan,

‘S bizonytalan Kegyelme.
A’ mit csinált, le rontja;
A’ mit kötött, el oldja;
A’ mit rakott, le dönti;
‘S a’ mit viszen, le ejti.

Ugyan azt, ha kedve hozza;
A’ Styx alá taszítja.
Másiknak annyi terhet,
‘S málhát kötöz nyakába,
Hogy a’ szegény Szarándok
Csak tétováz alatta.

Hogy így velem ne bánjék;
Mivel, ha kedve tartja,
Hogy bútyorát emeljék,
Tartson tevét magának;
Ha pedig tekézni kíván,
Tartson tekét magának.

Ungvárnémeti Tóth László: Rhédey Catharina kis-aszszonyhoz.

Meg láta Ámor
Egy kis Leánykát, –
Szép, és szerelmes
Volt a’ Leány.

Még a’ kis Ámor
Nyilat keresget,
‘S már a’ Leányka
Meg lőtte Őt;

“Löj kát Leányka,
Mond a’ kis Ámor,
Csak lőj ezéntől
Másokra is”

Nem úgy, nem Ámor!
Kiálta Cyprisz,
Mert a’ Leányka-
– Mindent ki gyújt,

Sokkal tanácsosb,
Ha ő csak ott lő,
A’ hol te Ámor
Nem boldogúlsz!