Ketyegésében rekedt, tompa dal van,
Virrasztó éjen gyakran nézem őt –
S úgy rémlik, lengő teste szeli halkan
Hiú forgáccsá az örök időt.
Nézem, milyen sunyin jár jobbra-balra,
Üvegkalitjából szinte lenyúl,
S bús életemre, a csüggedt fonalra,
Mint a párkák sziszegő kése hull.
S kiáltanék: hahó! fel! emberek!
Vigyázzatok! – De csend van a sötétben,
Hangom se fog, moccanni sem merek;
Száz mérföldig csak ingák vannak ébren,
Zord élükön titkos, vak fény inog:
Konok kések, arany gillotinok…
1923.
A végtelenből jött, de a platánok
Hallgattak, a sok zord, kevély sudár,
– Csak villámtól reszketnek a titánok,
Mit nékik egy kis halavány sugár! –
S ő félve zuhant alá, a mogorva
Törzsek között oly sötét volt a kert!
De lenn egy csöndes, paraszti bokorra,
Egy alázatos, vak pajtásra lelt.
Akkor a sugár szelíd aranyszája
Súgott valamit, s meghalt a sugár,
Ám megszületett március csodája:
Ezer rügy-szemét rányitotta már
A vak bokor az elámuló estre,
S minden szeme a Végtelent kereste.
1923.
Ó, Távoli – csodáid szíven ütnek:
A csend élő és titkos sóhaja
Vagy a vihar vonagló halkká csüggedt,
Emberfölötti jajduló jaja,
Vagy csillagok, mik végtelenben csüggnek,
Aranyfürtben – vagy hintázó galya
Egy rongy fának, mely egyre nőve, zölden,
Még lengni fog, ha fekszem, rég ledőlten!
De sokszor, nyomván az unott robot,
Kis tettek, olcsó könnyek, semmi eszmék,
Roppant képed előtt tompán lobog
A mécs…
1922.
A zöld gyepről kék füstöt ereget
Setét fenyők fölé piros parázs,
Csengőt egy pásztor csöndes nyája ráz;
Van még boldogság?… Istenem, lehet?…
Békén görbül botjára a gubás;
Ily mozdulattal nézte őse rég
Betlehemben Mária gyermekét;
S egy messzi bölcsőn felsírt már Judás…
Jaj, minden üdvünk búval viselős,
Az ifjú ágon boldog alma kél,
De százezer mérföldről már a szél
Elindult, melytől zuhan a gyümölcs…
Várj, enyhe perc!… Teleszívom tüdőm,
S a csenden át úgy rémlik: csendesen
Egy percre most megáll szemközt velem
Halálom, mely közelg a bús időn…
1919.
Bús bérház-udvar ez, magasba volt
Négy fal között hideg rés, vaksi, holt,
És fönt az ég is ócska, szürke folt.
De most e messzi, négyszögű egen,
Mint szétfeszülő, kékszín szőnyegen,
Víg, lenge tánccal egy tündér megyen.
És felragyog, amerre lép, az ég,
Szikrás örvénnyé háborul a lég,
S március édes jószagával ég.
Már a tetőt is felgyújtotta, lám,
Kék szikra izzik a hideg palán,
S bibor téglák a tűzfal oldalán.
Egy felső ablak, mint arany edény,
Mint egy fény-tepsi, fordul tengelyén,
S csúszós lapjáról lecsurog a fény.
Rá felragyog az udvar-mélyi kő, –
Vagy tán a táncos, drága légi nő
Lábáról hullt le az arany cipő?…
1918.
Vergődtem. Elég. Isten és ember sorsa,
Ne fájj! Csitt, Végtelen! Pihen a morzsa.
Bejártam pár billió kilométert.
Csitt, Gondolat! Odahagytam az étert.
Itt ülök újra. Csukva a spalét.
Pipára gyújtok. Villanyfény. Jó a lét.
A hű, vén kályha halkan duruzsol.
Azt hiszi, búsulok, és kuruzsol.
Főzi kamillaillatú dalát,
Mint torokfájós gyereknek a teát.
Szentimentális, de kedves cseléd.
Jól van. Hadd ülök hozzá közelébb.
Elfáradtam? De elfáradni jó.
A dokkban így pihen az otthagyott hajó.
Holnap tán újra indul. A setét
Kormányos megcsavarja jajduló kerekét.
A kormányos! Ki tudja, most vadul hol mulat!
Vagy hol hallgat szörnyű parancsokat?
Ki tudja? De a gép addig boldogan áll.
S a kémény fáradt füstje szelíden szálldogál.
1924.
Casals Pablo –
Gordonkaművész, amint tetszik tudni,
S a Bikában játszott a gordonkáján,
Nos és oda alig tudtam bejutni,
Mert zsúfoltig gyömöszölte a termet
A sok-sok debreceni zeneértő
S a sok művelt kisasszony,
Ki otthon a zongorán zenesértő.
Casals Pablo –
Gordonkázott is nekik, ahogy illik,
Oly szépen s tébolyítón,
Hogy attul már a zsebbe bicska nyillik.
De mostan nem is ez a fontos – ácsi!
Ellenben volt ott egy bácsi,
Akin sehogyse látszott hatás.
Engem, ki magánszorgalomból
Széplélek stb. szóval smokk-úr vagyok,
Ez a bácsi direkte meghatott,
S megszólítottam: Ahh, uram,
Túlfinomult lény, eszményi barátom,
Kiből, mint a sós kutakból Parádon,
Keserű bölcsesség spriccel szomoruan,
Én értem Önt!
Ugye, e zene bármily fene-fínom,
Már meg nem indíthatja Önt? Ön kínon
S gyönyörön túl van, Ön egy felsőbb magasság
Rezignált régióiból gőggel tekinti,
Mily betanult s színlelt pózzal legyinti
A műgyönyör ütemes remegésre
E szép hölgyek fején a sok-sok frizura laskát?
A bácsi most rám megütődve nézett
S szólt: Fene enné az egészet,
De én még, uram, nem vacsoráztam,
S nőm őnagysága miatt itt kell lennem,
S nem lehet ennem,
S azt kell hallgatnom, míg e társaságot
Casals gordonkájáért eszi a frász itt,
Hogy közben a gyomrom, a gyomrom
Nekem beléptidíj nélkül is
Gordonkázik.
1911.
Ó, nekem kandi
Szemekkel be kell néznem a vesékbe,
Ki kell sütnöm: Mit gondol Gyuri Bandi
(Ha tudna gondolkozni szegényke!)
Ki kell szaglásszam,
Mi újság a szinházban.
S mily szépen énekel a primadonna lába,
És meg kell tudnom általába,
És kutatnom kell perverz vággyal,
Hogy is gondolja az ügyet
Szentesi bátyánk a Hortobággyal?
Nekem bele kell esnem,
Mint légynek a keserű sörbe,
A Csokonai-körbe,
S záp irodalmat kell szürcsölnöm ottan.
Aztán a napokban egy kommünikét kaptam,
Hogy szerkesszem ki szépen a lapban,
Hogy Pap Zoltán úr már megint rálépett
Bájdalocskái értékesítése végett
A türelmes Petőfi vállára…
Ó, Sára!
Ábrahámné! dísze a bibliának!
Ki az első riportot csináltad,
Mikor az Úr jöttét kiszínezted a népnek,
Segíts, segíts, hogy oldjam ezt én meg:
E sok díszes hírt mind megírni szépen,
Hogy ki ne lépjem
A lépem, a lépem, a lépem…
1911.
Testvérem, tegnap este,
Halló! de furcsa volt!
Elindultam a Marsba,
Hopp! hogy zuhant a Hold!
Jó gépem adamantin
Szárnyán zengett a drót,
Amikor lecsavartam
A gravitációt.
De, kérdem, ez az út is,
Ó, jaj mire való?
Megjöttem, rőt hegyek közt
Lassan szitált a hó.
Fáztam. Nagy volt a csend, és
Körül a rozsdakék
Távolban újra láttam
Örökegy tengerét
Az Űrnek, a nagy Pusztát,
S rajta a sok, szelíd
Csillag-reménytelenség
Kis pásztortüzeit.
A Földet is, ahonnan
Kószán és reszketeg
Üzent valami tört fény:
Tán Párizs lehetett?
Vagy az én bús hazámnak
Könnyei? nem tudom;
Már vissza se találtam
Gépemmel az uton.
Szigetelő kesztyűim
Lehúztam csöndesen,
És reggelre meghaltam
Egy villamos hegyen.
1928.
Hallod még néha a kérdést, ha búsan
Motoz benned? – Nézd, én úgy képzelem,
Mint a tehetségtelen betörőket,
Amikor hajnalfelé csöndesen
Vedlett sportsapkájukat hátratolják
Izzadó és egy kissé már kopasz
Homlokukon, mert jaj, nem sikerült
Megfejteniük az acél, ravasz
Széfek titkát: zörög álkulcsaik
Vén koszorúja, s marad a titok,
S ők meglépnek szégyennel, s ajkukon
Nem tudni, mi sír: sóhaj vagy szitok?
Így jár benned, és kutatja agyad
S szíved konok rejtekeit szegény
Kérdés, mely nappal eszedbe se jut,
S éjjel is csak mint kolportázsregény
Fantómja lebben fájó homlokod
Mögé és fölvésné a néma boltot,
Mert kincseket szeretne. Azt szeretné
Megtudni a bolond: voltál-e boldog?
1928.
