Kisded emlény, kék virág,
Fölneveltelek,
Hogy szerelmi gyászjelűl
Néki küldjelek.
Keble bokrétáihoz
Tűz a lyányka majd,
És ha hervadozni lát,
Búsan felsohajt:
“Értelek, te szép virág,
Sír lakóihoz
A ki téged küld nekem,
Búban hervadoz.
Ah hogy éltem s élete
Gyász és szenvedés!
Ah hogy bírni őt nekem
Tiltja végezés!”
Int a pálya távola!
Csókod lángol ajkamon.
Égnek áldott angyala,
Légy szerencsés útadon.
Nyujtsad drága jobbodat
Zálogúl, hogy lángodat
El nem oltják a korok;
S bár eltép a sors hatalma
Hő szerelmem istenálma
Emlékidben élni fog.
Még szemed dicső egébe
Engedj egy tekintetet,
Ah ez önt enyhűletet
Vérző szívem mély sebébe.
Csókod lángol ajkamon.
Égnek áldott angyala!
Int a pálya távola:
Légy szerencsés útadon!
Hervadj, hervadj száradon,
Mit nevetsz reám?
Nincs kinek letörjelek,
Hervadj, violám!
Gondosan neveltelek
Ablakom megett,
Reggel, estve öntözém
Barna földedet:
Felvirúlál, s ég mosolyg
Kéklő kelyheden,
Ah de az, kinek virúlsz,
Elhervadt nekem.
Sír nem vette tőlem el,
Örvény habja nem:
Él, de másnak karja közt
Él a hűtelen.
Néma búba’ gyászlom őt
Mint halottamat,
Míg a gyász nem oltja el
Kínos lángomat.
Hervadj, hervadj száradon,
Mit nevetsz reám?
Nincs, kinek letörjelek,
Hervadj, violám!
Ah, ki mondja meg nekem
Mért borúl az én egem?
S ha feltűnnek szép korányim,
Gyász miért vonúl el rajtok?
S a sötét erdő magányin
Mint egy árva kit sohajtok?
Eddig évim hajnalában
Még könnyelmü gyermek én,
A vigalmak enyhkarában
Éltem boldogság ölén:
Ah e bájkor már repűl,
S más helyébe nem derűl.
Mint az árva úgy sohajtok
A sötét erdő magányin,
S gyász van elvonúlva rajtok,
Ha feltűnnek szép korányim;
Mért, o mért borong egem,
Ah, ki mondja meg nekem?
A viruló kert s mezőnek
Nem vidítnak bájai,
Mély titokba rejtve nőnek
Keblem néma vágyai,
S egy tünelmes fellegárnnyal
Lelkem más csillagba szárnyal.
Mért esengek szívdobogva,
Honnan e hő gerjelem,
Ha hegyemről andalogva
Messze száll tekintetem,
S fátyolában egy lyánykát
Ott szemem lejtezni lát?
Rózsaévim hajnalában,
Még könnyelmü gyermek én,
Gyakran láttam fátyolában
Lyánykát a forrás gyepén,
S bár kedves volt néznem őt,
Nem sejtettem semmit hőt.
Most, ha berkem fülmiléje
Társa mellett zengedez,
S a vadonnak gerlicéje
Párosan száll fészkihez,
Létöket magasztalom,
S elborít a fájdalom!
Ti egy tündér szebb világnak
Hozzánk szállott lelkei,
A mindég zöld ifjuságnak
Égi báju szépei!
Kiknek ott, hol árva sorvad,
Szívök lágy érzetre olvad:
Ti mondjátok meg nekem,
Mért borong az én egem?
S ha feltűnnek szép korányim,
Gyász miért vonúl el rajtok?
S a sötét erdő magányin
Mint egy árva kit sohajtok?
A nap leszállt, borúlnak az
Arany-felhős egek,
Mezőkön a pásztorsipok
Elcsendesűltenek.
Homályos szürke pára leng
Ormok, völgyek felett;
Harangszózat köszönti a
Tünő estünnepet.
Sírkertben új halom felett
Egy halavány ifju áll,
Ifjú, de arca hervadóbb
Az ősz viráginál.
Gyötrelmi közt elzsibbada
A gyászló gondolat,
Mely átjár, mint jégborzadás,
Velőt és csontokat.
Mi kedves és szivéltető
Földön teremtve volt
Számára, mind sírmartalék,
Lehervadt és kiholt.
Hallgass el, síró esti szél,
Ne rázd fák lombjait!
Siralmad felriasztja majd
Alvó mély kínjait.
Borítson inkább rá az éj
Öröknagy álmokat,
Ne lássa vérző bánatit
Többé naptámadat.
A kevély szerencse szeret játszadozni,
Mint tenger, szél nélkül, habokat csapdozni,
A hatalmasokkal szeret hadakozni,
A szegényt csak lábbal szokta rugadozni.
Régen felállított országot elvenni,
Annak birtokából királyát kivetni,
Alávaló embert helyében bétenni,
Hosszú boldogulást nem akar engedni.
Sírással nem gondol, a panaszt nem hallja,
Neveti, ha vagyon, ki sorsát zokogja,
Így játszik, erejét ily formán mutatja,
A koldúst emeli, királyt letaszítja.
Messze cseng már a kolomp,
Elhaladt a nyáj,
S még mindég rajtad szemem,
Oh te kedves táj!
Máskor vígan jártam én
A kies mezőn,
Sípom zenge völgyeken,
Zenge a tetőn.
Most órákig állok e
Sziklabérc felett,
Hol szememnek nyitva van
Nyúgot és kelet;
Nyitva a kiterjedett
Mérhetetlen kék,
Látszik róna, hegy s patak,
Tiszta mint az ég.
Hajh de nékem a kies
Róna, hegy, patak,
A derűlt, a tiszta ég
Elborúltanak.
Búbánat megyen velem
Völgyön, halmokon;
Búbánat viraszt sötét
Éjszakáimon:
Itt alant a völgyben áll
Egy kis nádkarám,
Benn lakik, ki e veszélyt
E kínt hozta rám.
E tündér varázsla meg,
Ő von engemet,
Édes képe tölti be
Fájó szívemet.
Kis galambka, szép leány!
Nyisd meg ablakod,
Nézz ki a tető felé,
Itt áll pásztorod.
Arca halvány s hervatag,
Mert beteg szegény,
Szerelemben elveszett
Bús bojtárlegény.
Hasztalan kiáltozom –
Ő nem hallja meg;
Szél üvölt az ormokon,
Zúg a rengeteg.
Elsötétedett az ég
Hosszas búm alatt,
Nem hallik már a kolomp,
A nyáj elhaladt.
Isten hozzád, szép leány,
És te kedves táj!
Elmegy a bojtárlegény,
El, de szíve fáj.
Az semmi, hogy én meghalok!
Csak ne tudnám, hogy fiam nyomában is kocog a Halál.
Fél szemmel olykor felé néz,
Úgyis tudja, hogy egyszer rátalál.
Gyermekem aranyhaja szikrázva csillog a napon,
Töretlen lába táncol a gyenge füvön,
A bogár neki hintázik a rezgő levelen,
Neki imbolyog az égen a hold aranytányérja,
A virágok neki bólintanak az utak mellett,
Az erdő mély zöldje neki integet.
Szemében csillogva tükrözik az egész világ,
Nem látja, hogy messzi-messzi már üget felé a Halál
S dárdája hegye az ég partjára vág.
Erős szép férfi lesz az én édes fiam!
Nem veri ide-oda vaksors, mint engemet.
Látom már, hogy tornyosítja tetté álmaim,
Hallom, hogy harsog belőle sok megrekedt dalom,
Jóságát érzem bús szívemben, mint Föld a Nap melegét.
Tudom, hogy az élet csúcsain vezet az útja
S vállán ragyog a legnagyobb vagyon: egy igaz
koponya.
Most felkiáltok hozzá a múltból a magasba:
Édes fiam, csak hátra ne! Csak hátra ne nézz!
Bús szívem szörnyű pert kezd az Istennel érted.
Én összetörök minden orgonát,
Nekem ne búgjon boldog feltámadást!
Forgácsát felhajítom az égbe:
Itt van, Isten! Ennyit ér vigasztalásod!
Érezd te is a kínt, mi engem megfagyaszt:
Mikor látom, hogy egyetlen, egyszülött fiam nyomában
Nekieresztett kantárszárral vágtat a Halál.
Milyen furcsa ez a csárda,
Milyen fakó a fala.
Ráterült az élet füstje,
Be savanyú a szaga.
Be homályos ez az ablak,
Pedig tegnap ragyogott.
Nem érdemes nézni rajta.
Belül bánat, kívül kétség
S a szívemet facsarja.
Be zavaros a muzsika,
Vak cimbalmos kopogtatja.
Milyen sunyi a vendéglős,
Szava mérges, bora csípős,
Hej, pedig én fizetek!
Kigombolom a lelkemet,
Odadobok ezer kincset,
Legényesen, duhajul!
De a pénzem itt már nem jár,
Magam vagyok, senki sem vár,
Lehajtom az asztalra a fejemet.
Rongy éltetek minden piszkát
Eléje viszitek.
Lelketek szennyét letörlitek vele
S hálából zúgattok neki orgonát.
Ma áldást kértek tőle, holnap átkot,
Hívjátok, mint gyermek az Atyát
S ha nem jön, rángatjátok a szakállát.
Rongyemberek helye a sár!
Mondom nektek:
Rongy lelkek istene: rongy!
Nem emel fel, csak betakar.
