Betegség témájú versek

Reményik Sándor: Zsolozsmázik a kórházi szoba

Fenn a függöny s az ablak nyitva-tárva.
Özönlik be az őszi nap sugára.

Fertőtleníti, mossa a szobát,
Lemossa szenvedéseim nyomát.

Elöttem vajjon kik feküdtek itt?
Lemosta-e ittlétük titkait

Az éjszakákon győzedelmes nap?
Vagy belőlük valami itt maradt?

Róluk nem szólott nekem e szoba,
S most mégis, mégis mintha vallana.

Elődeim mozdulnak meg a csendben,
S utódom hangja is lelkembe döbben.

A szenvedés nem apad el soha:
Zsolozsmázik a kórházi szoba.

És soha el nem fogy a szeretet:
Zendül vissza reá a felelet.

Mikor majd ezt a szobát elhagyom,
Magamtól tisztán másnak átadom.

Egy kívánságot hagyok örökül:
Mint engem, annyi lélek, tisztaság
És annyi szeretet vegye körül.

1934. október 16.

Tóth Kálmán: Halovány az őszi rózsa…

Halovány az őszi rózsa,
Hullóban a levél róla,
Oly halovány, szine sincs már…
Oh oly beteg ez a kis lány.

Fáj nekem e kis lány búja,
Hanem ő ezt nem is tudja –
Szivem olyan félve dobban,
Halála se fájna jobban.

Nem is bánnám, ha meghalna,
Meghalnék én is miatta,
S legalább majd az egekben
Megtudná, hogy: mint szerettem!

Reményik Sándor: Sorsunkra hagyva

Felszállt a vészjel, és körülrepült
Viharmadárként a föld kerekén:
Búvárhajó… kínai partvidék…
Bent emberek és fogyó oxigén.
Lélekzetállító órák, napok,
Aztán az utolsó helyzetjelentés:
Megtettünk mindent, amit tehetett
Ember, tudás, hatalom, szeretet.
Próbáltuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Sorsára hagyjuk.

Drága Barátom, amíg haldokoltál,
S tűnt a remény, fogyott az oxigén:
Ama távoli, elmerült hajóval
Kapcsoltalak lélekben folyton én.
Rokona volt az minden elveszettnek,
A társtalan haldoklás egymaga, –
A feladottság, az elengedettség,
A menthetetlenség szimboluma.
S Te is az voltál, jaj, Te is, Te is.
A nekifeszült mentő-akarat
Visszahanyatlott tehetetlenül,
S én hallottam, ahogy a világ-végzet
Egy rettentő refrénbe tömörül:
Nem tudjuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.

1931. július 13., Kuncz Aladár emlékének

Kosztolányi Dezső: Járvány

A városon a múlás szárnya reszket,
némák, mogorvák mind az emberek,
a házakon jelző piros keresztek,
az arcokon megdermedt döbbenet.

Az orvosok sötét ruhába lépnek
a hánykolódó szenvedők köré,
s a fürge higany – szótalan itélet –
felszökken a piros vonal fölé.

Benn vacsorálnak… nincs ott kedv, mosoly,
tompán csörög a villa és a tál,
fel-felkel egyik, sír és szótlan áll.

A zord apákon terhes gyászos árny van,
s az orvosságszagú sötét szobában
egy lázas arcu ifju haldokol.

Salamon Ernő: Március

A telő vizek partján már a lomb
új színt kapott a kergetőző széltől,
a hó alatt terméketlen zsibong
a föld és puha ölelésre kél föl.

Jár mezítláb a játszó zaj csapatja,
hangos az asszony szája, hogyha mos,
a patakban szennyesét lobogtatja,
s a sárga lébe cuppogón tapos.

Vidám az élet új arca ilyenkor,
házból kioson a kehes öreg,
a szeme olyan, mint a zavaros bor,
s nézése el a messze hegyre megy.

– A tüdővészt, azt ki gyógyítja meg,
csak az élettelen dolgok élete örök? –
kérdi, megfordul és a házba megy,
ágyába fekszik, piros vért köhög,
s a jövő őszt biztos nem éri meg.

1933.

Gyulai Pál: Margit szigetén

Az alkonyfényen rezdül a fa lombja,
És nyájasan behajlik ablakomba;
Derüs árnyéka arcomon lebeg,
Suttogva kérd: hogy vagy, szegény beteg?
Jobban vagyok, enyhült a fájdalom,
S el-elszunnyadva ébren álmodom.
Mily szép lehet most ott künn a világ:
Kék ég, zöld fű, ezer nyíló virág,
Szökőkút cseppje és árnyas liget,
Calypso kertje e tündérsziget.
Nem láthatom, de hallom benn a zajt,
Mit kinn az élet ablakomra hajt.
Hallom beszédit, amint föl s lejárnak,
Ujabb, meg újabb vidám társaságnak;
Nő, férfi, mind örül, tréfál, nevet –
A jókedv meg nem illet engemet
S ki tudja: vaj’ lesz-e még helyem ott,
Ma csak beteg, holnap talán halott…
Hallom zendülni csalogány dalát,
Szivem egy édes emlék hatja át!
Ébrednek újra eltünt boldog évek,
Egymásba folyva, mint ködfátyolképek,
Ébred kihalt vágy, vesztett szerelem,
Illatmaradvány hervadt levelen…
Hallom zaját játszó kis gyermekeknek,
A fűben ott futkosnak, enyelegnek.
Oh gyermekim, mikor még élt anyátok,
Mikor még ti is kicsinyek valátok
S így játsztatok!… Az alkony elborul.
Sötétedik; szemembe könny tolul,
De szél fuvall s a lombok zúdulása,
Csapongó hullám méla mormolása,
Gőzös robajja, közbe távol ének
S tört hangjai el-elhaló zenének:
Elrengetik az éber álmu főt,
Mint dajkaszó a síró csecsemőt.

Tóth Árpád: Szerén beteg…

Óh, hogy lehessen méltó ez a rajz
Szerénhez, ki oly finom és meleg,
Csak most kissé hasikája beteg,
És épp ezért csak bús rimekre ajz.

Óh, Szerén, dalom sajogva sirat
Lelked titkokkal zárt szomoru könyv,
A görcsös fájás, mint egy szörnyü ölyv
Csap gyomrocskádra, s néked nem virad.

Gutmann-anekdót és Hekszi-kutya
Nem vigasztal, se víg hejehuja
Savanyu vagy, mint ecet és halál,

A hallban már hiába vár a kályha,
Jaj, az se melegít fel immár, bárha
Hátad támaszt már csupán ott talál.

1925.

Móra Ferenc: Anyuka beteg

Anyuka beteg… Kis szivem, ma este
Nem kell a földrajzot felmondanod,
Jobb lesz, ha ide a lábamhoz ülve,
Halkan a Bibliát lapozgatod.
De ne ott olvasd, ahol az Uristen
Haraggal néz el a világ felett –
Hanem ott olvasd, ahol az istenke
Nagyon szereti az embereket.

Anyuka beteg… Kis szivem, ma este
Nóta nélkül altasd el a babád
És apuka barázdás homlokához,
Mint a lehellet, értesd puha szád.
Lábujjhegyen tipegj el a kis ágyig
És liliomlágyan suhanj bele
És le ne rúgjad a kis csipkepaplant,
Bár ma csak apu takart be vele.

Anyuka beteg… Kis szivem, ma este
Teneked még imádkoznod se kell,
Hanem ha virágszemed lecsukódik,
Repülj inkább a jó Istenhez el.
S aranyhajad ha végigsimogatva
Szelid mosollyal az ölébe von
S megkérdezi: no Panka, mi az újság –
Csak annyit mondj, hogy: apu sír nagyon.

1913.

Kemény Simon: Delirium

– Villám csapkod vad és dörög,
Ágyamnál a Sátán lődörög,
Anyám, anyám én de félek!…
– Napvilágot látsz te lányom,
Vőlegény jött érted három,
Módos, szűrös, szép legények.

– Kénkű szaga marja orrom,
Poklok tüze éget forrón,
Több hajnalt én meg nem érek…
– Rozmaring szag ez leányom,
Csóknak tüze ég orcádon
Most kérnek a vőlegények.

– Anyám, anyám igazad van,
Máma van a lakodalmam,
Ki-tán-co… lunk három… nap… ot…
– Jaaj meghalt én szép magzatom
Többet meg se csókolhatom.
Hivjátok hamar a papot.

Nyugat, 1911 / 16. szám