Setét az éj, háborgó álmaim
Viharzanak a láz kórkarjain…
De a hajnal jó mint bűvös mosoly
S az éj, s vele az álom eloszol.
Az ébredés új fényvilágot ad:
Látom hogy az Úr Isten látogat;
Ágyba szegez az Úr tekintete:
Tán büntet, vagy kísért szeretete.
Beteg vagyok, okát nem keresem,
Fájdalmimat eltűröm szívesen;
Hisz a Jézus kínszenvedésiben
Még ennyi kín, nem is kín, semmi sem.
Ha rajtam a verejték ütne ki,
Még tán nem a vér verejtékei?
S ha tagjaim merevség lepte el,
Marad talán még rajtam sebre hely.
Fejem ha fáj, ha földre sújtaték,
Nincs rajta a tövis korona még;
Sőt mennyei korona lesz a bér,
Ha az érdem céljához oda ér,
Kezem, lábam ha szinte megmered,
Vas szöggel még által nem veretett.
S ha szomjazom az égő kín miatt,
Epét ectet ki önt nekem, ki ad?
Megédesül keserű érzetem,
Ha Jézusom keresztjét nézhetem.
De én magam is egy kereszt vagyok,
Min a Jézus szent teste függ s ragyog:
Ellátatván szentségekkel magam,
Jézus szívem szent templomába van.
Szentségtartó a szívem rejteki,
Bűnbánatköny s vér foly belőle ki.
S minél inkább szakad a szív ere,
Annál több gyöngy szakad föl is vele.
De hátha jó a kérhetlen halál?
Bátran jöhet engem készen talál.
S nem kérek én halált vagy életet,
Legyen amint fönn elrendeltetett.
Ki megnyugszik az ég rendeletén,
Nyugodni fog, mint üdvözölt remény.
