Ha, délelőtt…
Friss szagu butorok
Vélt tettre-készség, mesevágyak.
Várt akarat, könnyen pergő dolog.
Célok, tervek, új élet-ágyak.
Ha, délután…
A beért nyugalom.
Bőven fizető eredmények.
Elernyedt gondolat, borok az asztalon,
Gyönyört habzó ezüst edények.
Ha, éjszaka…
Árnyak, meddő ború.
Álmatlan ágyak, torzult ember.
Minden letarlott, minden szomorú.
Valaki jön: halálos csenddel.
Éltem a Pusztán s megkisérteték:
Csengő, muzsikáló zsákkal a hátán
Jött, jött, jött kacagva a Sátán.
Tövises Pusztán, csalánok között
Szórta elémbe a kincset. Kiszórta
S virított nyomban ezer rózsa.
Dalolva járok s aranyat szedek.
Büszkén kacagom ki a tunya álmot:
Hiszen én rózsák között járok.
S csalános szik-föld lábamat töri,
Dalolok, míg serked vérem száz sebben.
Evoé, a rózsaligetben.
Én nem vagyok az élet tagadója,
Tudom, hogy szép, hogy édes s nagyszerű;
S tudom: a legkülönb is maga tehet róla,
Ha szájaíze mégis keserű, –
Én nem vagyok az élet tagadója.
De az életet ököllel akarni,
S a pálmaágat büszkén kicsavarni
Mégoly méltatlan kézből sem tudom.
Enyém az árokpart a szent uton.
A végzetet sem látom rettentőnek,
Tudom, hogy bölcsen hömpölygő folyam;
Múlót borít el csak, s örök kalászok nőnek
Életcsirás nyomán, hol elsuhan, –
A végzetet sem látom rettentőnek.
De szándékának jól elébe vágni,
Kicsíny sorsokból gátsövényt csinálni,
Hogy mást döntsön le félrezúdult árja:
Azt nem tudom. Gőgöm nagyobb: bevárja.
Nem, nem vagyok az élet tagadója,
(Ott növök én is, hol kalászok nőnek!)
Csak a borúnak hű szállásadója,
S szeretője egy fekete felhőnek.
Az ős-borúnak vagyok gunnyasztója;
A fény, magának, bennem nem örül,
Aranyporát a nap mögém-utakra szórja,
S mosoly-sír minden ránc a szám körül. –
Nem, nem vagyok az élet tagadója,
Csak mély árnyéka szállt rám gyönyörül.
Ki tudja: hova, merre fut
e furcsa, kósza életút?
Ki tudja: hol s mi lesz a vége?
Hinárba fúl, vagy felhajlik az égre?
Mások – ügyesebb utasok –
ügettek. Én csak poroszkáltam;
és minden lakzinál, minden sírnál megálltam,
s minden piros szívablakon bekandikáltam.
Mások – fürgébb, célosabb utasok –
elvágtattak mellettem lóhalálban.
Én csak tétova poroszkáltam.
De nótás ajkam mindig dúdorászott,
és mindig pántlikás volt laza kantárszáram.
Az utam tágas horizontokat ígért,
s a végén várta fényes, százcsodájú Állomás.
De én minden színes kavicsért lehajoltam,
és lázaslábú, okos loholás helyett
vidáman, gondtalanul elkószáltam az útszéli réteken
tarka pillangók, piros pipacsok,
menyegzősálmú csipkerózsikák után;
vagy bogárhátú kis csárdákban
– ihaj! csuhaj! –
duhaj,
betyáros sírvavigadással
magányosan naphosszatt elkocsmáztam,
s a poharamból – hej! gézengúz Sorskocsmáros! –
a véremet és könnyeimet kortyogattam.
Bizony, bizony!
Az útról én ezerszer is letértem,
s az ígéretek mesebeli Állomását
– most már jól tudom –
e földön soha el nem érem.
Mások csontos, girhes gebéiken,
de zsúfolt kenyérzsákkal
bevágtatnak majd a nagy Állomásra.
Én valahol elakadok:
talán a mások megrekedt szekerét mentve,
talán a csárdabeli szép asszonnyal
elmókázva-eliccézgetve;
vagy talán… talán csak úgy elmélázva
a csillagontó augusztusi éjtszakába.
De sebaj!
Én árok partján, csárda padján is szebbeket álmodom,
ha kóbor igricfejemet
virágillatos tarisznyámra hajtom.
A parton állt. Hajában apró lángok.
Szemében fénye távol viharoknak.
És tiszta volt, mint tűzkövek a vizben,
Titkos erők, miket elsodornak.
A kilenc éves lányság gyönyörével
Őrizte kincsét, két szirom-kezében:
Szines kövek. Irigyelt ajándékok.
Enyém legyen, kivántam mindenképen.
Felém kinálta, kecses csörgetéssel:
Akartam, kértem, parancsoltam végre.
Futott s elejtett egy-egy szem kövecskét,
Lázzal-lihegve – lehajoltam értte.
– – – – – – – – – –
Az élet-sinek ahol összeérnek,
Őt megtalálod minden állomáson.
Szines kövek: az ajkán, két szemében
Kincseknek érzed, a hajszás varázson.
Kövek, kövek. Százszor elédbe ejti:
Vergődöl érttök, mig valahány meglesz.
És mégis vággyal, boldogan szoritod
A szines semmit, haldokló szivedhez.
Én ragyogásom fátyollal fedem
s mint fehér gyertya csendes lángja, sáppadt
derűvel mosolygok az életen.
Vad karneválja tőlem harsonázhat,
a csend setét vizében fürdetem
fáradt fejem, a zajokkal ziláltat.
Nem tűnődöm az elmúlt éveken,
nem nézek ki a messzi éjszakába,
nem zeng a végtelenbe énekem.
Éltem hagy égjen mélyűlten magába
s önfényétől, a bústól részegűljön
a szomorú unalom mámorába.
Semmi álomnak ellen ne szegűljön,
hallgassa, ha az emberek beszélnek,
közöttük hallgatag mosollyal üljön.
Ha érzi, hogy bent feljajong az ének
s a vágyak szárnya szabadúlni verdes,
lágy vonalát a lányok szép kezének
sokáig nézze és ha néha int egy
közülük, csak szivével súgja: kedves! –
de szóljon így az álarc szeme: mindegy.
Nyugat, 1914 / 13. szám
Engem nem látott senki még. S az évek
suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
hullott le rólam: mégis csupa fátyol
a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.
Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom;
Próteuszként változom és elomlok,
mint síma hab. Óh változom s elomlok
míg élek, s minden marokból kisiklom.
De ha meghalok, kikelek mezitlen
koporsómból, sírom fölé örökre
szobornak állni s maradva örökre
láthatón, mozdulatlan és mezitlen.
Madarak jönnek s szállnak: én csak állok.
A nap kisüt s mosolygok; szürke felhő
árnyékoz s elborúlok, mint a felhő;
s a zápor is sűrűbb lesz, ahol állok.
Be szép a régi kép, a tiszta,
Be szép volt a világon élni,
Be szép volt az a lázadó,
Mégis uras, szent Össze-Vissza.
Imádkozni is tudtunk néha,
De mindenképp Istené voltunk,
Nem-akartan és nem-tudón,
Legbőszebb óránk se volt léha.
Be szépeket elhittünk akkor
És a Poklot hogy elfeledtük
És most a Pokol muzsikál:
Fülünkben száz és szörnyű akkord.
Megszakadt szép imádkozásunk,
Pedig valahogyan: van Isten,
Nem nagyon törődik velünk,
De betakar, ha nagyon fázunk.
Imádkozzunk, hogy higyve higgyünk:
Van Isten, de vigyáz Magára,
Van Isten s tán éppen olyas,
Kilyenekben valaha hittünk.
Adjuk Neki hittel magunkat,
Ő mégiscsak legjobb Kisértet,
Nincs már semmi hinnivaló,
Higgyünk hát a van-vagy-nincs Úrnak.
Mert ő mégis legjobb Kisértet
S mert szörnyüséges, lehetetlen,
Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.
Mint a kétes tengerpálya
Változandó életünk:
Gyarló sajkánk majd vigan száll,
Majd örvény közt sűlyedünk;
De ki tiszta öntudattal
Jár veszélyes útain,
Arra békefény világít
Felhőn, ég villámain;
Annak lenge csolnakát
Istenkéz vezérli át.
