A rózsa csügged, halványan lehull,
Ha nyári éjek üde harmata
Meg nem szépíti sáppadó szinét.
Könnyek táplálják a szerelmet is,
De édes könnyek lassú permetegje,
Minőt boldogság – túláradva – sír!
Ó kedvesem! Szemed derült egéből
Ne harmatozzék más könyű soha!
1885.
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, – hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?
Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.
Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.
Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap –
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.
Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen
s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.
Szemed két kihúnyt csillag.
Szádon Isten pecsétje.
Arcod: foszló finom köd,
Alakod: alig-pára,
És egyre távolodsz,
S én: emlékezet szegénye
S reménység koldusa
Nem látok vissza elmult életedre,
S nem látok előre a túlvilágba.
Piroska, drága…
Kék áldozati füst,
Alkonyi égen arany-lila felleg,
Örök-illatú pára –
Én nem emlékszem a szemedre, szádra.
Hát fontos volt nekem
A szemed, szád, az arcod, alakod?
Mi volt nekem?
Csak drága ráadás volt
A lelkedhez minden mozdulatod.
Mikor, mint roppant fényesség elől,
Tenyereddel fedezted arcodat
– Meg ne vakulj –
Ha párbeszédeinkből kicikázott
Egy Istensímogatta gondolat.
Vagy mikor ujjad szenteltvízbe mártva
Felém közelítéd,
S rebbenve írtad sötét homlokomra
A megváltó kereszt kicsi jelét.
Ha majd a “test feltámadásakor”
Az Isten feltámasztja alakod, –
Nekem nem kell egyéb
Lelkedhez drága ráadás gyanánt:
Csak ez a két
Kicsi rebbent-madár-mozdulatod.
1933. március 7.
A sok ábrándból, képzelgésből
Csak te maradtál meg nekem,
Minden tetszelgő ábrándoknál
Igazabb jóm, egyetlenem.
Itt állok, gondtól borítottan,
Életem komor alkonyán, –
Virágot, fényt csak te adsz nékem,
Én csillagom, én rózsafám!
Mit a hírnév! mit a dicsőség!
A tömeg tapsol s elfeled.
Búban, nyomorban nincs veled más,
Csak az a szív, mely hűn szeret.
Nyomom veszhet a sivatagban,
Borulhat éjek-éje rám –
Örökre élek szerelmedben,
Én csillagom, én rózsafám!
Behunyt szememnek barna kárpitjára
Akarom vagy se: járva, állva, fekve
Csak téged fest a látások ecsetje.
Ahogy ülsz békén. Ahogy lassu ivben
Karod mozditod lágyan és szeliden,
Kibomlott hajad igazitod hátra.
Szép szád hallgat, mint mesebeli rejtek.
Aztán fáradtan a kezed leejted.
Mint kinyilt nárcisz hull piros ruhádra.
A toronyóra kondul: kettő… három…
Aludni kéne… S gyűrt-vetett párnámon
Behunyt szemem az álmot fájva várja.
I.
Mikor elszunnyadtam,
Eszembe forogtál,
Mikor felvirradtam,
Eszembe jutottál.
Hullámzik az elmém,
Mint a patak sodra.
Csak te forogsz benne,
Örvényben a rózsa.
II.
Játék lenne ez az élet,
Ha leélhetném tevéled.
A világgal nem törődnék,
Egymás körül sürgölődnénk.
Két buborék, mely a mélyből,
A rejtelmes tengeréjből
Fölszállott egy pillanatban,
Találkozik – s szerte pattan.
III.
Pompás város ez a város!
Rózsák nyitnak a havon.
Hozzátok visz minden utca,
A bal és jobb partokon.
Beh rút város ez a város!
Nagy sötét házrengeteg,
Míg rózsámtól haza térek,
Százszor is eltévedek!
Azt kérdik, hogy mért szeretlek,
Mért imádlak, kedvesem, –
Hogy mi köté hozzád egész
Lelkem, egész életem?
Szeretem én a fájdalmat
Halavány bús arczodon;
Szeretem, hogy borujára
Néha derűt hoz dalom.
Szeretem a sötét redőt
Homlokodon kedvesem!
Szeretem, hogy elsimítni
Tudja néha hű kezem.
Szeretem én fellobbanó
Haragodat angyalom!
Szeretem, hogy megszelidül
Néha esdő hangomon.
Szeretem zajgó kedélyed
Változó hullámzatát;
S hogy ezer változatában
Egyedül én értem át.
Szeretlek én, oh szeretlek,
Mert tudora, hogy kivülem
Körülötted minden ember
Csalfa, önző, hűtelen.
Szeretlek, hogy vissza adjam
Újra a megtört hitet:
Hogy van hűség, hogy van igaz
Önzéstelen szeretet.
Szeretlek, hogy zajos, üres
Élvek után legyen hely,
Hol nemesbre vágyó lelked
Nemesb élvezetet lel.
Szeretlek, mert szivedben a
Szépnek, jónak magvait
Látom, miket a világ most
Jég kezével elborit.
Szeretlek, hogy majdha szenvedsz,
Legyen egy igaz kebel,
Mely bár örömid nem osztja,
Bánatodban nem hagy el.
Szeretlek, ha nem szeretsz is,
Nem értesz is engernet,
Hisz meleg szerelmem nélkül
Végkép megfagyna szived.
A nap hálát nem kivánva
Küldi le sugárait, –
S habár nem nézünk fel hozzá
Érezzük, hogy melegit.
Azt mondod: egy őrangyalt ád az Isten
Minden vándornak, aki célra tör;
E kegyes angyal védi minden léptét,
És rejti híven minden vész elől.
Ha ez való, nincs mit remegned akkor,
Akkor ne félts, ó drágám, engemet!
Nem egy: két angyal őrködik felettem,
Két szép őrangyal: a te két szemed.
1881.
Ki a homályba bevilágolsz,
Sivatagban vezetve lángolsz,
Ki a ködön túl élsz az égben,
Ragyogj fölöttem minden éjen!
Az árnyak titkosan közelgnek,
Kétsége megnő a szívemnek,
Mint a homály, miként az éjjel,
Te űzd fényeddel szanaszéjjel!
Az égen csillagok lobognak
Visszfényei örök napodnak.
Szívemben is – mint csillag égen,
A te örök visszfényed égjen!
