Legszebb magyar versek

Vörösmarty Mihály: Ábránd

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

Kosztolányi Dezső: Miért?

Ti kérditek, miért vagyok?
Miért kelek fel újra?
Hogy lássam, mint a kósza szél
a lányok aranyos, finom haját
könnyes arcukba fújja.

Hogy várjam azt, ki eljövend,
egy lány, vagy nem tudom ki,
oly jó álmodni tétlenül,
s szeles időben szürke ég alatt
dalolva kóborolni.

Hogy imádjam, szegény hivő,
mi fájó s halhatatlan.
Hogy elsirassam csendesen
a zokogó szeptemberi esőt
egy bús, haldokló dalban.

1908

Arany János: Epilogus

Arany János: Epilógus - Szacsvay László (Vers mindenkinek)

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’
S hány reményem hagyott cserbe’!…

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

1877. július 6.

Bálintffy Etelka: Piciny fiamnak

Piciny fiamnak kék szeme van,
A másiknak sötét, bogár;
Ez játszi, vidám, mint a tavasz,
Az szenvedélyes, mint a nyár.

Emebben annyi szelídség van,
Amabban annyi dac, szeszély;
Ez engedelmes, mint az angyal,
Amaz parancsol, s mit se fél.

Ez szép, mert arca szende, bájos,
S mint galamb tolla, oly fehér;
Az, mert szemében annyi tűz van,
Arcában annyi ész, erély.

És nem tudom, hogy melyik drágább,
Hogy melyik kedvesebb nekem,
Csak azt tudom, hogy mind a kettőt
Oly végtelenül szeretem!

József Attila: Keresek valakit

Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.

Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.

Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.

Könnyim csorognak – majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak –
Majd kiapadnak!

Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok –
Akkor megállok.

Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.

1921. október 31.

József Attila: Névnapi dícséret

Rózsás ajkaidon mámoros élet él,
munkás két kezeden nyílik a friss tavasz,
hajlós-szál derekad – nincs fakadóbb virág!
Hűs és drága zafír szemed.

Nem dícsérhetem én termetedet sehogy.
Oly mű nincs sehol, ó, mely vele érne fel –
márványkőben a vér: kő, nem igaz, nem él.
Benned vér dübörög, piros.

Istentől ragadott bronzkoszorú hajad,
arcod lent a pokol dús tüze érlelé,
dombor kebled, ime, fénylik, akár a gyöngy.
Krisztust vesztene el bokád!

Te vagy Máriaként asszonyok asszonya!
Nem méltó tereád senki se, jól tudom.
Ám én azt akarom, hullva borulj elém,
mondván: El ne veszíts! Szeress!

1922. július 29./1934

Petőfi Sándor: Ha én kedvesemről gondolkodom…

Ha én kedvesemről gondolkodom,
Egy-egy virág minden gondolatom,
Gondolkodom rólad, szép kedvesem,
Ezt teszem napestig, egyebet sem.

Foly a lemenő nap arany vére
Violaszín hegyek tetejére.
Még messzebb van tőlem, kit szeretek,
Mint azok a violaszín hegyek.

Mért jár a nap keletről nyugatra?
Ha nap volnék, nem járnék én arra,
Nyugatról járnék én kelet felé,
Mert a legszebb lyány ott keleten él.

Feljött az égre az esti csillag,
Ma megint oly különösen csillog,
Felöltözött ünnepi ruhába,
Tán azért, mert kedvesemet látta.

Mikor látlak, mikor látlak, rózsám?
Mikor leszesz megint közel hozzám?
Vajjon mikor nézek már szemedbe,
Szép szemedbe, hetedik egembe?

Pest, 1847. május

Ady Endre: Meg akarlak tartani

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyultat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.