Egy otromba nagy Papagáj ki rontván ketreczét,
Megyen egy berekbe, hogy magának, társai’
A’ több madárkák seregökön rangot vegyen.
E’ végre követi a’ hamis Tudósokat,
Tekintetökre, és hangjokra nézve is.
Gyaláz, ‘s ki gúnyol mindent. Neki a’ Fülmile
Vontatva; a’ Kenderike sehogy sem énekel;
A’ kis Barázda-billegető pedig, – talám
Tudhatna, úgy mond, valamit, a’ mint ismerem,
Ha ugyan tanulna, ‘s én lehetnék mestere,
Nincsen madár, nincs egy sem, a’ melly ö neki Kedvére szólna.
Innen a’ leg ékesebb Madárka-dalt is ketté vágja, ‘s meg szegi.
Egykor meg unván mások is a’ gyalázatot,
Meg kérik a’ Papagájt; “Uram ! szólj már Te is,
Ne csak fütyölj mindég, beszélj, vagy énekelj,
‘S hagyjad, csodáljuk, és kövessük szép szavad’.
Mikor a’ Papagáj rémülten; Uraim! igy felel,
Én jól fütyölök; de énekelni nem tudok! –
Önismeret témájú versek
Ady Endre: Ne lássatok meg
Ne adjatok rám aranyos palástot,
Nem kell a gyémántos korona,
De vigyétek a víg csörgő-sapkát is
S tarka köpenyeg sem kell soha.
Szürke-országnak vagyok a királya,
Láthatlan trónom nekem ragyog.
Amíg nem láttok, nem ékesíttek,
Nem rubrikáztok, addig: vagyok.
Rudnyánszky Gyula: A csípős versekből
A rendjelet megérdemelni,
Nem kell ehez szív, – csak egy kéz, mely ád;
S a rendjelet viselni?
Ehez sem kell ész, csak – kabát.
Ferenczy Teréz: Nem vagyok én nap…
Nem vagyok én nap, se hold,
Vagyok egy kis csillag,
Mely a sok millió közt
Szemérmesen ballag.
Egy szörnyű éjszakának
S az elborult pusztának
Már amilyen, olyan
Mégis fénye vagyok.
Ady Endre: Vajjon milyennek láttál?
Nagy és derűs kópéságom
Véletlen, napos mezében
Jobb szerettél volna látni?
Csupán egyszer látni engem:
Gondolod, hogy mindent láttál
S hitted-e, hogy szívig-láthatsz?
Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.
S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.
Reményik Sándor: Önmagamba falazva
Mi ez? Hol vagyok én?
Hogy kerültem ide
Megint?
Falak, falak:
Égigérő falak
Vesznek körül
Elrendelés szerint.
Kéz nem nyúl rajtuk át.
Hang nem hat rajtuk át.
Egy csillag sem üzen.
Tán vétkeimből nőttek e falak –
Köztük vakon vergődöm,
Némán és süketen.
Tűrnék, Uram, tudod
Békességgel más, nagy fájdalmakat –
Csak ezeket elvennéd,
Csak ezeket elvennéd!
E vastagodó kripta-falakat.
Adnál erőt elveszteni magam –
Vagy szabadulni: erőt a karomba.
Voltam szabad,
Most újra rab –
Élhetek-e tovább
Így, befalazva önmagamba?
Voltam szabad –
Az egészség mámorát kortyolgattam,
Szürcsölgettem a munka gyönyörét,
A szeretet ős-ózonát.
S falak, falak…
Valakinek, aki szeret,
Aki tiszta, aki szabad
És aki lát:
Add kezébe a jerikói trombitát.
1936.
Reményik Sándor: Meg van írva
Keményen nem beszéltem senkivel,
És szigorún sem szólottam soha.
Nem háborított fel a vétkes vétke
S nem ingerelt az ostoba.
És legkevésbbé az ügyefogyott,
Aki két balkézzel és két ballábbal
Csak csetlik-botlik a világon által.
Magamba néztem, s láttam magamat,
S tudtam, hogy minden elrendeltetés,
S csak mondvacsinált szó az akarat.
Alárendeltje senkinek se voltam,
És én sem parancsoltam senkinek,
S legrosszabb lettem volna nevelőnek,
Mert semmi nevelésben nem hiszek.
Rólam is lepattant a nevelés:
Pusztába síró hang, kőbe döfött kés.
S lepattogott a pattogó beszéd
Mint sziklafalról a rálőtt serét.
Egy-egy halk, szelíd szó – néha – talán,
Mint zefír zengése citerán –
Az is csak úgy, minden szándék híján.
Ember nem nevelt, – a Végzet csupán.
Én egyéb nevelésben nem hiszek.
A bárány béget, s a kígyó sziszeg,
S nincs hatalom, mely más hangra tanítsa,
S az Isten irgalmatlan dicsősége,
Hogy minden meg van írva.
1934. október 10.
Ady Endre: Jobb nem vagyok…
Ady Endre: Jobb nem vagyok - Törtei Tünde (Vers mindenkinek)
Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
Egy beteg kornak dalosa.
Vergődöm az ellentétek közt,
De irányt nem lelek soha.
Magas, dicső eszmék hevítnek,
De elkap a tömegnek árja:
Bennem van a kornak erénye
S bennem van minden léhasága…
De néha, lázas éjszakákon
Lehull előttem a lepel,
Eszembe jut, hány édes álmot,
Hány ideált temettem el;
Reám szakad lelket zaklatva
Egy eltévesztett élet vádja
S egy-egy megtisztult dalba ömlik
Lelkem felújult ifjusága…
Kosztolányi Dezső: Kalauz
Mért érzem én azt oly gyakran
és egyre visszatérőn,
mindig világosabban,
hogy villamoskalauz is vagyok?
Dülöngve a kocsi ingó
talaján,
bőrtáska nyakamban,
állok.
Amint pedig megsimítom
homlokomat s a koplalástól
kis arcomat,
halavány emléke ég életemnek
az ujjaim hegyén
s emlékezem.
Aztán mikor vágtat a kocsi,
hadonászom, magasba kinyúlva,
tépem kezeimmel
őrjöngve a bőrszíjt,
csöngetve indulást, újra megállót,
és rossz fogaim közt
szidom, ezt a komisz életet
s a komisz gazdagokat.
Úgy hogy már nem is ő,
hanem én,
a csontja, a teste,
a vére, a lelke,
egészen.
Mért érzem én ezt?
1928
Ady Endre: A visszahozott zászló
Esős, bántó, ködös volt – Május,
E Fagyba – botló, léha hónap
S rossz lelkü pötty – városi uccán
Sárban hordtam a lobogómat,
Tizenhét év korával gyáván,
Képedve és hitetlenül
Gazdagságom nagy orgiáján.
S így hurcoltam tizenhét évig,
Csüggesztve le, hol föl – fölkapva,
Önmagamat, e hívott zászlót
És mégis – mégis lobogtatva
és beleszoktatva a lelkem
Szent nyügébe, a szent teher
Dicses vonszolásába, betelten.
De innen hoztam, amit hoztam,
Amit akartam és eléltem
S a zászlót, ami le – fölvillant
Mindig csatában, tűzben, vérben,
Nagy vallásom, akivel volna
Protestáns, harcos vérmezőn
Lelkem a kor Gusztáv Adolfja.
Most hát itt van újból egy Május,
E fagyba – botló, léha hónap
S e mostmár karolt városkában
Megmutatom a lobogómat:
Innen vittem és visszaértem,
Gazdag volt, furcsa és buja,
De itt van, elhoztam fehéren.
Zilah