Nagy erős akartam lenni
Ki nevet az élet viharán
És lettem kicsinyke gyönge ember
Elfáradt vándor a szaharán
Az élet száraz rőt homokján
beszívódó piciny patak
mely hasztalan igyekszik futni
a sivatagban elapad.
Kitárom zsenge vézna testem
a magasságos ég felé
Erősítse meg hivő lelkem
s legyek hatalmas hirdető
Új magvető, ki folyton izzik
mint el nem hamvadó parázs
Ki fellángol s ha kell elég,
a gyűlölet vak sugarán.
1942. december 24.
Olyan ámulva nézem napjaim,
mint szakadozott mozgóképet:
kié a bánat és kié a kín,
mi most orvul szivembe tépett?
Olyan távolról hallom a szavam,
hogy már talán felét sem értem:
milyen úton vesztettem el magam,
ide honnan és mikor értem?
Tükrömből hervadt idegen szemek
néznek döbbenten szembe vélem:
ki éli az én messze éltemet
és én kinek az éltét élem?
Nyugat, 1920/19-20. szám
Bántotok mert irigyeltek,
Hogy nálatok jobb vagyok tán –
Hogy erős a testem, lelkem
S birom, amit a sors rak rám.
Ti, akiket kicsi terhek
Nyomorultúl összenyomnak,
Azt lesitek, meddig birom,
Mikor láttok megtört roncsnak?
Csak azért se fogtok látni:
Az erőmet ti adjátok –
Ha nem bántottatok volna
Rég halottnak láthatnátok.
Ásít a tükör,
Hogy gyáván belenézek:
Régi hitvesek búcsuzása,
Késések,
Unott ellenfelek vagyunk mi.
Ásít a tükör:
Egykor mint jó barátok
Bámultuk bámulóan egymást
S az átok
Közénk most fagyasztóan állott.
Ásít a tükör:
Egymást tán elfeledtük?
Milyen furcsák vagyunk, bámultak
Mi együtt,
Egymást nem lelő ismerősök.
Szemközt a fiúmei kikötő,
Elől a nagy világítótorony.
Lobban, forog, forgó fénykévéit
Futtatja végig a hullámokon.
Hátam mögött a sziklarepedésben
Parányi fényű szentjánosbogár.
Kis hangya, kóbor pille, valaki
Az ő fényénél is hazatalál.
Hát én, hát én világítok vajjon? –
Csobban a tenger csorba sziklaélen.
Se fárosz nem lettem, se fénybogár.
A parton állok két fény közt, sötéten.
Pirulva vallom, hogy a hátam
Nem görnyedt s mellem nem zihál.
Bár sok telet keresztülfáztam,
Nem csetlem-botlom nyavalyásan,
S a vállam sem költői váll.
Keserű, sok nagy vonaglásom,
Emberharc, bánatok szele
Megérzik pár forró iráson, –
Büszkére termett arcvonásom
Gúnyos gőggel dacolt vele.
Szemem se beszél poétárul.
Nem divatos költők szeme.
Semmibe mélán el nem bámul,
Könnyet tüntetve el nem árul, –
Merész, szikrázó, fekete.
Harcokra, öklöző harcokra
Apám e testet adta rám.
De a lelkem halk rimek bokra,
Zengeni kezd kis sirásokra.
Poéta, szent volt az anyám.
Apám szemétől tengert örököltem,
a végtelenség mámoros ízét.
A vágy magasba szökken.
S egy eltévedt sirály száll
a hegytetőn, a tengerszem felett.
Oly mindegy: költő, vagy komédiás.
A cirkusz előtt egy a két szerep.
S oly mindegy, tapsot kapsz-e, vagy babért,
Vagy hagymakoszorút, “feszítsd meg”-et.
A játék így is, úgy is lepereg.
Oly mindegy: költő, vagy komédiás,
A cirkusz előtt egy a két szerep,
A fontos az, hogy te önnönmagad’
Hősnek, vagy pojácának érezed.
Hisz lényegében egy a két szerep.
A fontos az, hogy te mit érezel.
Ha erős vagy: csak új erő fakad
A vessző nyomán megütött szívedből, –
S ha gyönge: lerogysz a babér alatt,
A lelked így is, úgy is egy marad.
Mindent, mindent tudhattok rólam!
Nagy bűneim ólmos sötétjét…
Átkos életem hogy hajol
a sors korbácsa alatt kétrét…
Botlásaim pojáca-táncát,
tévedt siklásait kezemnek…
A keserű falat izét,
mikor elrejtőzve eszem meg…
Hisz csontig meztelen vagyok,
akárki a szivemig láthat…
A szent ledérség árkain
hagytam el színes, rongy ruhámat…
Mindent, mindent tudhattok rólam!
Még azt is, hogyha jót cselekszem…
De ha én kérdem: ki vagyok?! –
nem felel rá, csak két meredt szem.
Hát nem vagyok ősrengeteg,
Világerő, új értelem,
Érzem a véges életet
És az időt, mely végtelen.
A csillagot nem érem el,
A földhöz nem köt száz gyökér.
Amit elérek: hópehely,
És ami köt, bilincs, kötél.
A tölgyfa nem bátyám nekem,
A gyönge pázsit nem hugom,
Én csak az embert szeretem
És vele együtt elbukom.
Én nem vagyok vad sziklafok,
Se tömb, se szél, se fa, se fű,
Ember vagyok, ember vagyok,
Tanácstalan tekintetű.
