Én hallgatok,
mert legjobban fáj mégis csak a csend
és én őrülten szeretem, ha fáj.
Mit mondanék?
Már elmondtam, hogy nincsen mit kacagnom
és ha sírok, az mindenkit zavar.
Üres a dóm,
sötét üvegén nincs fehér sugár
s halott harangja mereven sajog.
És vége van,
s a nagy csendből csak néha kel a sóhaj:
be jó, kinek még van mit mondani!
1924. október 3.
Nyitott ajtajú börtönben járok
Elmenni hozzád mégsem mehetek
Köt a parancs s én gyáva lázadó
Csak állok, nézek s csendben szenvedek
Síró fekete fák közt mint terhes,
Fázom, remegek féltve magzatom
A gyötrő vágyat mely hozzád vezet
S a hosszú napi imát mormolom
Könnyes levelek érintik halkan
Zizzenő szóval sápadt fülemet
Sóhajtva súgják föld felé tartva
Az utunk innen máshová vezet
Megállás nincsen ródd a lépteket
A kerék egyszer akit elkapott
Addig csavarja el nem ereszti,
Míg a nedves föld reá nem hullott.
B. Aliga munkatábor, 1940.
Alkonyban szálltunk
Együtt a tavon,
Idegen ölű,
Ringató ölű,
Félelmes ölű,
Mélyvizű tavon.
Régi kínoknak
Bús köntösében
Úsztunk a tavon
S az éjre vártunk.
Öreg hajósunk
Karja reszketett,
Havas ormokról
Zúgtak a szelek,
A tó harsogott,
Hívott, kiabált,
Zúgott, jajgatott,
A tó nevetett.
Szálltunk, hajóztunk.
(A kínjainkat
– Súgtam csendesen –
Oldjuk végre fel.
Szent sír ez a tó,
Szerelmes karú,
Titkot őriző.
Ez ölelni tud,
Örökre ölel
És áldva ringat.
Nem tudja senki,
Ha ő átkarol,
Zuhanjunk, gyere.)
Ő néz, néz reám
És búsan tekint
És vágyón tekint
A partok fele.
Szállunk, rohanunk:
Óh, menni, menni,
Óh, élni tovább,
Bús kínok alatt
Járni, szenvedni,
De lenni, lenni.
A tó nevetett
Utánunk vadul,
A mélyvizű tó,
Idegen ölű,
Szerelmes ölű,
Áldott karú tó.
A tó nevetett
S bármerre megyünk
Azóta mindig:
Minden alkonyon
Halljuk nevetni.
Éhinség előtt
Vonatkozással Szabolcska Mihály egy minap
megjelent költeményére.
Micsoda nyár! – Rettentő kép ez!
Kiég a föld, patak kiszárad;
Erdőn, mezőn, amerre járok
Alig látok egy zöld fűszálat.
Sehol egy felhő! – Lángol a nap,
S mint tűztenger izzó a lég,
Az ég csókja volna – a máskor
Kicsúfolt hitvány “csapadék!”
Micsoda nyár! – s milyen tél vár ránk?
Szegénynek ki ád kenyeret?
Fájdalom, úgy van, – az éhinség
Sötét démonja fenyeget.
Nincsen takarmány! Szegény állat
Potom pénzért kerűl piacra,
Kis gazdaságok mennek tönkre,
S tovább üvölt az élet harca.
S egy ígét hallok: – “Isten büntet,
Mert bűnös az emberi nem;
Nézzétek, ime Isten újja!
Az Égből jön az intelem!”
Szent igaz, hogy hitvány az ember,
De azt már fel nem foghatom:
Vajjon mit vétett Isten ellen
A szegény koplaló barom?
Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.
Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.
Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.
Akik hajdan jó barátim voltak
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.
Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.
Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.
Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.
Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.
Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.
Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.
A Csokonai Vitéz Mihály 10 legszebb verse című válogatásunkban is szerepel ez a vers.
Oh, minő bús, elborult napok, órák,
Nincs egy kicsinyke fény.
Elhágy a hit, a szeretet világa,
És elhágy a remény.
Múltamban nincs, mi földerítné lelkem,
Jelenben szenvedek.
Jövőmre, oh, e bús, sötét napokra
Gondolni sem merek.
Elszáll szivemből lassan minden élet
És minden kis meleg.
Ha még soká ily elhagyatva élek,
Már ifjan agg leszek.
Ajkamra nem száll egy derűit mosolygás,
Arcomra felleg ül.
Mi fáj, mi bánt? Nem kérdi senki tőlem,
Szenvedek egyedül.
Oh, egy ily hosszu, sötét, kínos éjjel,
Míg felderül a reg,
Reá hajolva kis, beteg fiamra,
Be sokszor könnyezek.
Ha elhagyott már isten, ember engem,
Ha elhagyott az ég;
A perc, ahol majd minden véget érjen,
Oh, soká lesz-e még?
Bennem betöltetlen szomorúság tátong
S gizgazzal benőve minden istenoltár.
Hajh, vágyak anyja, de mostoha voltál.
Eltévedtem járván erdő-rengetegen.
A félelem sikong zirrenő haraszttal
S vén adós erdő nem űz, nem marasztal.
A fák sudarára szállt az Est, az álnok
És torkom szorongatja valami titok:
Ajkat én miért csak sóhajra nyitok?
Magyar vagyok én is, (rivallnak a kányák)
Ilyen vagyok én és sose leszünk mások.
Jaj, jaj, nem tudunk élni, nyavalyások.
1922. június
Tavasz van és a szabadban járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.
Fejem fölött az ölelkező ágak
Szerelmes enyelgéseit
Nem nézem én, inkább alatt az árnyak
Kísértetes rezgéseit.
Talán azért van igy, mert nem sokára
Nyugodni ott lenn fogok én,
Keblem kihülve és szemem bezárva
A sir mélységes fenekén.
Nem háborítva semmi földi zajtól
Megsemmisülve porlani,
Megmentve végre az élet bajától
Ködpáraként eloszlani.
Jól sejtek-e?… vagy tán csalódom ismét,
Miként csalódtam annyiszor:
Hasztalan várva, hogy az élet terhét
Itt hagyni rám került a sor.
Igy lesz-e ismét?… s még az életkedvnek
Lepkéje is majd visszaszáll,
Kedveért a néhány virágkehelynek
A mit lelkemben még talál?
1861.
“Légy vidám, kétségbeesve;
Maradj büszke, megalázva.
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza.”
“Meg se rezzenj, ha velődbe
A féltés villámi ütnek.
Maradj józan, mikor ég föld
Táncol és forog körülted.”
“Fojtogasd el minden üdvöd’,
S ha tudod, felejtsd el őket,
Mikor éjjel siránkozva
Szellemeik hozzád jőnek.”
“És örökké sírod ássad
S mégse halj meg!” Én gyötrelmem,
Mert ohajtlak, mert szeretlek,
Ezzel átkoztál meg engem?…
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, –
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Bor, 1944. szeptember 15.
