Forgács Antal: Csata után

Elvillant minden tiszta indulat,
ha szólasz is jól tudod célja nincs,
úgy villan csak föl rejtett éteted
miként tolvaj keze között a kincs.

Sötét a lét és rossz ez a világ,
a sűrű bánat lassan betakar,
nyugodtan várod szörnyű sorsodat,
a hangos társak zaja nem zavar.

Földön pihent el lágy tekinteted,
alázatos vagy, mint az állatok,
sokat küzdöttél ó de vége van,
amit igértél be nem válthatod.

Magadban állsz, merengve szótlanul,
mint hős, aki csatából tért haza,
s ha faggatják lotyogó asszonyok
utjukból tér, nincs hozzájuk szava.

Eldobja minden piszkos fegyverét,
az arca fénylik, lankadtan liheg,
csak ő tudja, hogy mennyit szenvedett,
de erről még nem szólhat senkinek.

1936.

Kosztolányi Dezső: Új poéta panasza a régi holdhoz

Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
rámnyujtotta bús, hideg kezét.
Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben,
és kérdezte: emlékszel-e még?

Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
húrozottan rezdült az azúr,
hipnotizált pilláim lehunytam,
s borzongott idegem és a múltam,
mint holdfényben a zongorahúr.

Ottan ültem esti toalettbe,
búsan ringatott a kerti szék,
s éreztem szájamban émelyegve
a pezsgő s a nyúl kövér izét.
Gondoltam naivan életemre,
messze volt már s olyan furcsa volt.
Messze rémlett, messze, mint egy álom,
üvegablakon, diákszobákon
és fölöttem ugyanaz a hold.

Rokkant álmodó, zavart szemekkel
néztem, amíg továbbvágtatott,
mint aszfalton, délben a vakember
vak szemével nézi a napot.
Cinikusan, hitetlen szemekkel
néztem őt és nem láttam meg őt.
De szelíden rámhajolt és átfont,
altatódalt hintett, éji mákonyt,
és derengett szemeim előtt.

Csak még egyszer nyúlhatnék feléje,
tárt kezekkel, álmaim fokán
és imádnám – ó Kelet regéje –
álmok éji napját, egy pogány.
Csak még egyszer szállhatnék feléje,
nyűtt szerszámmal, züllött csillagász,
látnám, koponyákon hogy világol,
innék szörnyü varázsitalából
s fásult csontom fűtené a láz.

Messze estem, jaj de messze estem
tőle s attól, ami életem.
Vonszolom unottan lomha testem,
s mint vadállatot, úgy etetem.
Mostan eljő még s azt mondja: élek.
Holt hitem fényével öntözöm.
S a testvértelen magányba elleng,
elmegy ő is, ahogy minden elment,
és megtépem sírva köntösöm.

Reviczky Gyula: Imakönyvem

Aranykötésü imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.

Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt ép’, a kedves ákácz
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál
És velem együtt sírt szegény.

Hogy elmosódtak a betűk! Mily
Sárgák s kopottak e lapok.
Rég’ volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
Van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürteimhez akkor
Nem illett még a szenvedés.

Irott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy régi, halvány Mária.
Elnézem… Épen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
Nem szégyelném a könnyeket.

Az Ur imádságát ütöm fel
(Kisérőm a nehéz uton)
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, óh Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
A kit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.

Föl nem panaszlom a világnak,
Csak szellemednek, jó anyám,
Milyen kopár volt ifjuságom,
S hogy mennyi bánat szállt reám.
Türtem, reméltem, megalázva
Idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém.

Tóth Kálmán: Boldog, kit a szenvedélyek…

Boldog, kit a szenvedélyek
Habzó vada tép szét,
Ki nagy eszmék védelmében
Veszti haló részét.

Boldog, a ki izmos kardnak
Csapásitól dől el,
De jaj, mikor holtra szúrnak
Apró gombostűkkel.

Szép a küzdés vész, vihar közt
Meredeken, sziklán,
De mit tegyünk, mikor jő a
Hazug, ravasz, hitvány?

Kik, ha győznek: görbe szájjal
Reánk vigyorognak,
És a kiket – ha mi győzünk,
Megszánva még védünk, őrzünk,
Olyan nyomorultak!

Havas Gyula: Éji órán

Mégis legjobb, ha egyedűl vagyok, igy éji órán
kószálni, várni, tán leszáll valami égi jó rám.

Talán derűl a néma uccák síri árvasága,
vagy meghasad a bús föld és pihenni zár magába,

vagy felragyog az égen ama csillag, mely vezérel,
vagy felszakad szivemből a dal, amely az égig ér fel,

vagy megnyílik az út, mely messze fut, a boldogsághoz,
vagy felhangzik a boldog íge, mely feloldozást hoz,

hogy zengjen már örökkön és utam vezesse végig…
Ha felkiálthatnám, hej, fájdalmam a messze égig!

Nyugat, 1918 / 17. szám

Tóth Árpád: Szeretnék átölelni…

Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt…

1917.