Havas Gyula: Éji órán

Mégis legjobb, ha egyedűl vagyok, igy éji órán
kószálni, várni, tán leszáll valami égi jó rám.

Talán derűl a néma uccák síri árvasága,
vagy meghasad a bús föld és pihenni zár magába,

vagy felragyog az égen ama csillag, mely vezérel,
vagy felszakad szivemből a dal, amely az égig ér fel,

vagy megnyílik az út, mely messze fut, a boldogsághoz,
vagy felhangzik a boldog íge, mely feloldozást hoz,

hogy zengjen már örökkön és utam vezesse végig…
Ha felkiálthatnám, hej, fájdalmam a messze égig!

Nyugat, 1918 / 17. szám

Tóth Árpád: Szeretnék átölelni…

Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt…

1917.

Eötvös József: Én is szeretném…

Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban
S bimbók között keresni képeket.

Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelgve és busongva dallani,
S nyájas arczáról, jég-hideg szivéről
Érzékenyen sok szépet mondani.

Én is szeretném lángoló szavakkal
Dicsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.

De engem fölver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érczkara;
Fajom keserve hangzik énekimből,
Dalom nehéz koromnak jajszava.

Mit ezrek némán tűrve érezének,
Eltölti égő kínnal lelkemet;
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?

Mig gyáva kor borúl hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Mig égő könny ragyog ezrek szemébe’,
Szelíd örömről nem mesél dalom.

Miként az aeol-hárfa viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban,
Ki várna tőle nyájas éneket?

Ha éji vész borítja látkörünket,
Villámokért sohajt a tévedő;
Ha régi bánat kínozá szivünket
Nem könnyeket kér-e a szenvedő?

S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,
Egy könny, kimondva ezrek kínjait;
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait.

1846.

Dsida Jenő: Apokalipszis

Amerre én megyek
lángot vetnek a hazugság-erdők,
bennégnek a kifacsart gondolatok,
a maszkok lehullanak.
Néhány gitár és hegedű vijjog
nagyon messziről:
emlékek, emlékek, emlékek,
nem komolyak, nem fájnak.
Kiönt medréből a köd,
elnyeli a sugarakat,
elönti a tornyokat,
templomok, házak nincsenek,
az anyám sem mosolyog,
keringő, szédült zuhanás
van a szívem helyén.
S a tetőn, bolondságok fölött
két kitárt kart mereszt
egy hívogató, fekete,
borzalmas kereszt.

Arany János: Ha álom ez élet…

Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?
S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?
Bánatból, örömből az örömrész hol van?
Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?

Ne nevezd halálnak, mert hazugság lenne:
Nincs a nyugalomnak boldogsága benne;
Kínja vonaglásban adja jelenségét,
S bár reménye nincsen, megmaradt a kétség.
Volna hát legalább a fájdalom élénk,
Hogy érezve kínját, ez érzésben élnénk…

Töredék

Bálint György: Sápadt világok forognak

Sápadt világok forognak,
Mély árkokat mos a megáradt keserűség,
És füstösen gomolyog a gyűlölet:
Születni kellett,
Még sose voltam Svájcban vagy Párizsban,
Aztán meghalt a szerelem is;
Az élet teljessége nem itt van,
Hűvös vastrezorokban rejlik,
Mély árkokat mos a megáradt keserűség,
Némán csillognak egymás fölött a fekete vízrétegek
És véresre zúzott arcok keresnek valamit
A sziklatetejű hegyek fölött,
Hallgatják a kettétört ágak lehulló kopogását,
Hallgatják fiatal életek vígaszát:
“Ti még nem éltetek, jön elétek a jövő!”
Hallgatják összetört arcok s tudják már a jövőt,
Amely olyan lesz, mint a mult.
Hallgatják, hallgatom én is és miközben
Óriás, mázsás acélkerekek gördülnek rám,
Hallom az élet teljességét a vastrezorokban
És mély árkokat mos a megáradt keserűség
És sápadt, megvert világok hiába forognak.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Tóth Kálmán: Sötét órában

Haljon az meg, leljen nyugtot
Fenekén a sirhalomnak,
A kit az ő szerettei
Minden órán megcsufoltak.

Haljon az meg, a ki nem lelt
Soha embert, szivet, hálát,
Kinek minden jó tetteit
Szeme, arcza közé vágták.

Haljon az meg, kinek szive
Százfélekép van át szúrva,
A ki nem bir megbocsátni
S gyáva lett már a boszúra.

Haljon az meg, ki nem tudja:
Mért kinozták, miért szenvedt?
S az égben is hitét veszté,
Mert bünhödik s roszat nem tett.

Haljon az meg, kinél minden
Eszme, czél már semmivé lett,
Ki rettegi már a létet,
Haljon oh az, haljak én meg.

Reményik Sándor: Hőmérő

Volt néha úgy, hogy negyvenet,
Sőt szinte negyvenegyet mutatott.
Akartam tudni.
Ámde a testvérek
Szentül és nagyszerűn tudtak hazudni.
Sohasem vallottak be többet
Mint harmincnyolcat s egypár tizedet.
Egy testvérem volt, ki nem hazudott.
Csak mondta halkan és határozottan:
“Miért kíváncsi rá?
Tükröt s hőmérőt betegeknek
Sohasem mutatok.”

Aztán a higany lassacskán esett,
Leszállt a vörös Rubikon alá
És szépen ott maradt.
Harminchat hat…
Harminchat hat…
Tűz többé nem égette testemet –
Akkor egy Kéz belém csóvát vetett
S égig növelte lelki lázamat.
Ó, áldott nyugtalanság,
Melyből vers vers után
Mint a virág fakadt.
Ó, Szentlélekkel teljes
Kórházi éjjelek –
Ezt a lázat
Vajjon milyen hőmérő méri meg?
De akadt hőmérője ennek is:
Ama testvér szeme.
Csak rámtekintett reggelenkint s tudta:
Rohan a lázam
Bíboruszállyal ismét felfele.
Tudta: sugárzó homlokom mögött
Valami készül, vagy talán már kész –
S mielőtt kiment, mosolyogva mondta:
“Megint befele néz…”

A higany akkor is szenvtelenül
Mutatott harminchat hatot –
Az én testvérem hőmérő szeme
Negyvenegyen felül
Nagy, szent, gyógyító lázat olvasott.

1935. január 5.

Reményik Sándor: Árvíz

“Árvíz! árvíz!” sikoltják mindenütt
Riasztó hír-harangok.
Amerre nézek: tenger a világ.
Kilépett medréből a Bánat,
Elszakította gátját a Betegség,
Hidakat sodort el a Balszerencse,
A Nincstelenségnek már partja sincs,
A viskók eltűntek, a paloták
Talapzata alámosva inog,
És mindenünnen kezek nyúlnak ki,
Szegény, kapaszkodó kezek az árból,
Keresnek valamit, hogy mit, maguk se tudják.

Mivel dugjam be fülem, hogy ne halljam
A vészharangot, – hogy vakítsam meg
Nyomorúságra táguló szemem?
Hogyan némítsam el a rettegést
Világban elszórt szeretteimért?
Hogyan markoljam meg a kezüket,
Hogy mentés helyett akaratlanul
Le ne rántsam magammal őket is?
Mert víztől sodort szegény száraz ág,
Tehetetlen gally az én kezem is.
Visz a betegség, tép a balszerencse,
Ragad és eltemet a szomorúság.

Örökkévaló Árvizi Hajós,
Kegyetlenül kegyelmes,
Ki láthatatlan ladikoddal
Lebegsz a nyomor vizei felett, –
Ki némelyeket felveszel hajódra,
Ki másokat a mélybe visszalöksz,
Én nem tudom, csak Te tudod, miért –
Ó, vedd fel az én kedveseimet! –
Mindenkit, akinek szívétől
Az én szívemig szálat feszítettél.
Nem tudok én most népekért,
Világokért fohászkodni Tehozzád,
Egyesekért, személyszerint könyörgök:
Ne hagyd, ne hagyd, ne hagyd alámerülni!
Örökkévaló Árvizi Hajós,
Kegyetlenül kegyelmes,
Ki láthatatlan ladikoddal
Lebegsz a nyomor vizei felett –
Ha nem férünk fel ladikodra mind
Tehetetlen, nyomorult emberek:
Ó, vedd fel, akiket én szeretek!

Kemény Simon: Vak fej képe a tükörben

Ebben a fejben a szemek
Nemrég még látók voltak.
Őrt álltak a homlok alatt,
És ma kiégett holtak.

Profilba látom a fejet
A nagy, metszett tükörben,
S a bal szemet, mely áll helyén
A nedves sirgödörben.

A mint az óra fönt ketyeg
Mindegyik kettyenésre
A pillák rápislantanak,
Sietve, sose késve.

E szem az arc császárja volt!
S most örök nedves éjben
Vak koldus; s minden perc előtt
Sapkát emelget mélyen.

Nyugat, 1909 / 3. szám