Udvarlás témájú versek

Gyulai Pál: Virágnak mondanálak…

Virágnak mondanálak,
A rózsa, liliom,
Mint egy tőnek virági
Virúlnak arcodon.
De a virág nem érez,
Ne légy virág nekem…
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Csillagnak mondanálak,
Mely est koránya lett,
Virasztva édes álom
S édesb titok felett.
A csillagfény hideg fény,
Ne légy csillag nekem…
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Hajnalnak mondanálak,
Mely hogyha felköszönt,
Ég és föld mosolyogva
Ürömkönyűket önt.
A hajnalláng muló láng,
Ne légy hajnal nekem…
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Vagy légy virág s virúlj fel,
Itt híved kebelén,
Légy csillag, fényt sugárzó,
Balsorsom éjjelén;
S hajnal, mely harmatot hoz,
Örömkönyűt nekem;
Oh légy a nagy világon
Egyetlen mindenem!

1846.

Vörösmarty Mihály: M… szemei

Oly szép szemem ha volna,
Mint a tiéd,
Szívfoglaló hatalmát
Megérzenéd.

Rád néznék mindörökké,
Mint tiszta ég,
S oly lángoló sugárral,
Mint a nap ég;

Feloldanám szivedben
A tél fagyát,
Hogy enyhe szép tavasszá
Virúlna át,

S teremné a virágok
Legszebbikét,
Mi által életté lesz
A puszta lét.

És e virág virítna
Csupán nekem;
És e virág mi volna?
A szerelem.

1839. január 27.

Váradi Antal: A csillagok rólad beszélnek…

A csillagok rólad beszélnek,
Téged nevez a kikelet;
Neved dalolja minden szellő
S minden madár a lomb felett.

A csillag fénye mámorítóbb,
Mert szép szemedről mond regét;
Az új tavasz szebb, mert virága
Mintha lelkedből feslenék.

A szellő édesebb, mert szárnyán
Hangod zenéjét hozza el,
S költőibb nékem a madárdal,
Mert szerelemről énekel.

Dalomnak nincsen csillagfénye,
Tavasz bűbája benn’ nem él,
De rokon minden széppel, szenttel,
Mert szüntelen rólad beszél.

Babits Mihály: Dal, régimódi

Hol voltál, irgalomtalan,
míg én sínylődtem egymagam?

Virágot árultak a fák,
mint pettyes szoknyás kis kofák.

Ma nem látok virágokat:
minden virág te vagy magad.

Fű frissesége elveszett:
te vagy ma friss a fű helyett.

Az ezüst felhőt pajkosul
hajadba tűzted fátyladul.

Megloptad a természetet,
hogy lenne piperéd neked.

Kiraboltál tavaszt, nyarat:
énnékem semmi sem maradt.

Csokonai Vitéz Mihály: Egy rózsához

Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
Mint te, olyan rózsaszál;
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
Csak te ott virítanál.

Rózsaszínnel játszadoznak
Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
Csókra termett ajkaid.

Látta kellemid Citére.
Látta és irígykedett,
Hogy pirosló lába-vére
Képeden büszkélkedett.

Hófehér tekintetednek
Hajnalán nyílásba jött
Rózsaszálacskák ferednek
Tiszta téjhabok között:

Szűz mellyed fehér ölére
Ők is úgy mosolyganak,
Mint mikor rózsák tövére
Gyöngyvirágot raktanak. –

Rózsa vagy te, rózsa lészel,
Rózsa még a selymed is:
Jaj, de bezzeg kínra tészel,
Hogyha van tövisked is!

Rózsa! engedd, hadd heverjek
Éltető bokrodba már,
S édes árnyékodba nyerjek
Fészket én, rideg madár.

1793.

Kerényi Frigyes: Jogászdal

Nyilt Verbőczy áll előttem –
Szórt elmével olvasom:
Mert minden piros betűnél
Ajkaidról álmodom!

Lányka jer, simúlj ölembe,
Szebb törvénykönyv nyilt szemed!
Hadd olvasnom, mit beléje
A nagy isten jegyezett.

Szóról szóra megtanúlom –
Foglalatja: szerelem!
Lányka, kis hamis tanító,
Megelégszel énvelem?

Mert oly hőn fogok szeretni!
Tenné bár ezt mindenik –
Akkor a világ vitázni
És perelni megszünik.

Törvény sem kell e szép korban,
Melyről íme álmodom –
S én jogászi íveim s a
Hármas könyvet eldobom!