Egy szent, egy égi csókot esd – leányka!
Zajongva, égve dőre képzetem:
Habár az üdv helyett, szivem tüzére
Szent síri béket adjon az nekem.
S im érzem, érzem a halál kegyessebb
Leányka, mint keblednek érzete,
Jég csókja hanvad arcomon, s körültem
Oly édesen leng síri szelleme.
De el nem oltja lángoló keservem,
Nem ád szivemre nyugtató kegyet:
Borús ölében érzem, el nem oltja
A síri éj, forró szerelmemet.
Mi haszna, hogy a csoroszlya
Az ugart fölhasogatja?
Hogyha magot nem vetsz bele,
Csak kóróval leszen tele.
Hej kisleány, pillantatod
Mélyen a szivembe hatott;
Mint a földet a csoroszlya,
Azt keresztűlhasogatta.
De hiába hasogatta,
Azért csak bú terem rajta!
Ültesd bele szerelmedet,
Úgy nő rózsa tövis helyett.
Pápa, 1842 nyarán
Hervadj, hervadj száradon,
Mit nevetsz reám?
Nincs kinek letörjelek,
Hervadj, violám!
Gondosan neveltelek
Ablakom megett,
Reggel, estve öntözém
Barna földedet:
Felvirúlál, s ég mosolyg
Kéklő kelyheden,
Ah de az, kinek virúlsz,
Elhervadt nekem.
Sír nem vette tőlem el,
Örvény habja nem:
Él, de másnak karja közt
Él a hűtelen.
Néma búba’ gyászlom őt
Mint halottamat,
Míg a gyász nem oltja el
Kínos lángomat.
Hervadj, hervadj száradon,
Mit nevetsz reám?
Nincs, kinek letörjelek,
Hervadj, violám!
Viszonláttam mult életem
Azon kin-éd helyét,
Hol e szív feltalálta volt
Poklát és édenét.
Havok, évek lefolytanak,
Le szívem árjai,
S itt még is visszatértenek
Egy élet álmai.
Láttam nehány perczek alatt
Én ujra kéjt, reményt,
Remény után kínt, kétkedést,
S ezernyi érzeményt.
S hol vele zenge egykoron
Édes-kinos dalom:
Akként mosolyga ott felém
Öröm, vagy fájdalom.
Ott áll, hol állt oh istenem!
A ház, hol ő lakott,
Mellyben láttam ragyogni őt,
Mint égi csillagot.
A ház előtt még ott a kert,
És túl a rétvirány,
Hol andalgott együtt velem
Napok hűs alkonyán.
Oh a mosolygó hegy, virány,
Léptem még ismerik,
S a kis patak mégis dagadt…
Még könnyim érezik!
E szív is ott még mindenütt
Hű szerelemre lel,
Minden: fű, kő, ösvény, virány,
Szerelmet még lehel.
De ah csak ő, s csak ő maga,
Az élő változott!
Lakára nem, e szívre hát
Borút mért hozhatott?
S mért – szendergvén a szenvedély –
E szív ismét lobog?
S e helytt miként e dalban is
A’ hűtlenért dobog?
Oh a szív legnagyobb titok,
Kivált hahogy szeret,
S tanok között nagy tudomány:
Emberszív-ismeret.
Puha kis szárnyon röpülnek felém
Meleg szavak, asszonyszavak.
És jéghideg arcomhoz érve
Fagyottan aláhullanak.
Jégember én – csak szemgolyóim
Égnek és sejtetik, hogy élek.
Megfagytak itt a hitek, álmok,
Vétkek és szenvedélyek.
Szádból ha száll s hozzám ütődik
Fagyos kis egyetlen szavad:
Megrezzen mégis a jégember
És zengő, fájó hangot ad.
A Matóczky udvarában
Nagy természet van a lányban,
De mi haszna, ha nem szeret,
Ha mást szeret, nem engemet.
Imádkoztam istenemnek,
Adna nyugtot már szivemnek;
Azt felelte: nem tehetem.
Hatalmasabb a szerelem!
Kisded emlény, kék virág,
Fölneveltelek,
Hogy szerelmi gyászjelűl
Néki küldjelek.
Keble bokrétáihoz
Tűz a lyányka majd,
És ha hervadozni lát,
Búsan felsohajt:
“Értelek, te szép virág,
Sír lakóihoz
A ki téged küld nekem,
Búban hervadoz.
Ah hogy éltem s élete
Gyász és szenvedés!
Ah hogy bírni őt nekem
Tiltja végezés!”
Nevem kivánod emlékül leány?
Ah félek, késő ez emlékezés!
Te láttad volt, miként szívvésze hányt,
S mint dúlt egész valómon szenvedés:
O mért ekkor rám nem emlékezél,
Hahogy rokon szűt bennem érezél?
Tán felnyilik akkor a szívvirág,
S nem érzi meg hosszú évek havát;
Erőt kölcsönz nekem az ifjuság,
S együtt éljük át az élet javát:
Mit nyujtni képes földi élvezet,
Jelen, jövő, avagy emlékezet.
De ah! késő már az emlékezés:
A szív elhal, ha többé nem remél;
Érzelmit elfonyasztja szenvedés
Mint téli fárul elhull a levél…
És illy levél-fosztott fa már szivem!
S hervadt levél lesz zöldek közt nevem.
Fütyül a szél, az idő már őszre jár,
Szebb hazába megy vígadni a madár…
Én is mennék, de mi haszna, ha velem
Akárhová eljön a bú s szerelem.
Széthullott az árva-lányhaj, elveszett…
Bánatfelhők boritják be az eget –
Nagy sírásuk, meglátszik az ugaron,
Én is széthullt nyugodalmam siratom.
Azt kérdezi az a kedves kis leány:
Mért fáj szivem, mért vagyok oly halovány?
Az fáj az én bús szivemnek oly nagyon:
Mért nem tudja az a kis lány – mi bajom.
Szomorúfűz ága
Hajlik a virágra,
Fáj a szivem érted,
Falu szép leánya,
Fáj a szivem érted,
De te azt nem bánod:
Van neked nálamnál
Gyönyörűbb virágod.
Istenem, teremtőm!
Hát mit is csináljak,
Hogy vegyem meg szivét
Annak a kis lánynak?
Hiába biztatom,
Hiába igérek,
Nem fog rajta semmi
Aranyos igéret.
Hej ha e kis lánynak
Az jutna eszébe:
Hogy id’adná nékem
A szivét cserébe,
Jaj be jól is járna,
Megtoldanám sokkal…
Ezer öleléssel,
S ezerannyi csókkal.
