Lányka, még most is ragyog a szememben
szíves emlékem keserűn tolongó
gyöngye: mért a sors hogy ezen szerelmet
igy letapodta?!
Olly hatalmas volt igaz érzeményem,
hogy hidegséged közepette is csak
néha egy nyájas szavadat ki tudta
csalni, kegyetlen!
Messze vagy tőllem; megutálni mégis
bánatos szívem fogod-é? ha benne
ültetek (jajjal) deli gyilkosomnak
egy – Nefelejcset!
Viszonzatlan témájú versek
Erdélyi János: Tavasz vidulása…
Tavasz vidulása,
A kakuk szólása,
Az én szerencsémnek
Búra fordulása.
Hallgatom zugását,
Leveles erdőnek,
Szerelemvallását
Páros gerlicének.
Párját a gerlice
Fogadja zöld ágon,
Csak én vagyok magam
Ezen a világon.
Pest, 1840.
Kölcsey Ferenc: Echo
Sziklai lyány, hívlak! “Hívlak”: felel éteri hangod;
Ím jövök, ah de lakod bús fala néma s üres!
Sziklai lyány, hol vagy? remegő ajak ami reád vár,
S hű karok, és szerelem mennyei lángja velek.
Csalfa te rejtve maradsz; epedő rezgése szavadnak
Hév vala, s kebled, mint szirti lakásod, hideg!
Cseke, 1825. május
Czóbel Minka: Boszorkányszárny
Egyedül egyedül a világot járja
Földi lény, földi sziv
Sohsem lehet párja.
Annyi ha meglehet,
Hogy ép múlóképen
Szerelem csillan fel
Egy vagy más szemében.
De ő nem felelhet,
De ő meg nem állhat,
Szárnya repülése
Másra sohsem várhat.
Miért tétovázna?
De minek is várna?
Boszorkány leánynak
Legjobb társ a szárnya.
Juhász Gyula: Valakinek
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyein a gondolatnak
Jártunk kettesben, egyedül
S a kacagó völgyben maradtak
Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
Mert lelked az enyém!
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyek alatt él az élet,
Ott táncol, nótáz az öröm,
Miért vagyunk mi oly kevélyek,
Mért nem borulsz a szívemre már?
Szemed a nagy, a szép, az égbenéző
Mire vár?
Madách Imre: Csalt remény
Ah, én is izlelém a szent tavaszt!
Dicső szemed forró sugárzatán,
És mind ez éden sírba sorvadott.
Leányka! kebled oly nehéz fagyán.
Sárosi Árpád: Eltüntél, mint a szép nyár…
A páholy csupa fény volt:
Az első emelet.
Kacér sapkád az büvölt
És gyilkolt a szemed.
Azt sem tudtad, hogy élek,
Én a botor diák.
Sosem beszéltem véled,
Te misztikus virág.
S eltűntél, mint a szép nyár
Egy őszi éjjelen…
De a páholy az meg van
És mesél csöndesen.
Jászay-Horváth Elemér: Három fekete asszony
Három fekete asszony
Tépi a lelkemet,
Hogy sír felé hervasszon,
Mert egyik sem szeret.
Sötétek, mint a bánat
S nézik csodálkozón,
Hogy rajtuk vágyó számat
Véresre csókolom.
Arcuk hideg. Nem érzik
Tűzem, mely vágyra bir;
Sebzett testük se vérzik,
Fájó szivük se sir.
Három fekete asszony
Jár mindenütt velem,
Az ő álmukat alszom
S életük: életem.
Előttem ők repülnek:
Sötét galamb-fogat;
Ágyam szélére ülnek
És nézik arcomat.
És nem tudják: szememben
Mi az, mi úgy ragyog?
Mi bús van életemben?
Koldus miért vagyok?
Nem értik: férfi-testnek
Mért kell vonaglani,
Ha árnyán őszi estnek
Hozzáért valami.
Egy forró szoknya-hullám…
Szó, mely sziven szorít…
Arcom hogy elborúl, lám,
Könnyem hogy elborít.
Három fekete asszony
Szivrontást ünnepel
És hajnali kakas-szón
Kacagva tünnek el.
Nyugat, 1912/10. szám
Juhász Gyula: Ofélia
Míg Hamlet úr komor gyásszal vívódik
És fölharsog a nagy tragédia,
Sírjába süllyed szomorún dalolva
A szép, fehér Ofélia.
Ez Hamlet úr titkos tragédiája,
Hogy amíg rátör egy ádáz világ,
Nem látja meg a búsan rámosolygó,
A szép, fehér Oféliát!
Sükei Károly: Mért nem tudsz…
Mért nem tudsz engem szeretni!
Még az isten is megáldna,
Hogyha szívem, hogyha éltem
Nálad csillagot találna.
Mért nem tudsz engem szeretni!
Csak egy szelid boldog álom,
Csak egy percz rózsafelhője,
‘S üdvösségem föltalálom.
Mért nem tudsz engem szeretni!
Lelkednek csak egy virágát,
Hogy azzal megkoszoruzzam
Muló ifjuságom sirját.