Isten hozzád, oh falu,
Csendes békehely!
Tombol a mén, zúg a had,
Nékem menni kell.
Búsan lépeget fakóm
S vissza-visszanéz,
Száz ablakból int felém
Száz leányi kéz;
Hófejéren lengedez
A vég búcsujel,
“Légy szerencsés, szép vitéz!”
Száz hang idvezel;
Keblem csendes és nyugodt
Százak könnyein,
Ah de egy pár kék szemet
Sírni látnom kín!
Kedvesid ha elhagyod,
Mondj nekik jó éjtszakát;
Kívánd: ég derítse fel
Rád és rájok hajnalát.
Mert a nap letűn s reád
Zordon éj sötétedik,
S reggelért, mely egybe hoz,
Senki nem kezeskedik.
S ah, ha egy kedves viszony
Búcsuzatlan elszakadt,
A szív kétszer oly nagyon
Sínli a fájdalmakat.
Áldd meg, Isten, Ferdinándot,
A magyar királyt;
A nemzet nagy seregéből
Áldd meg őt kivált!
Három század óta ő az
Egy király maga,
Akinek magyar szavakra
Nyílt meg ajaka.
Ő az, aki ősi nyelvünk
Fényre emelé,
Ő, ki fölkent, jobbja mellé
Trónra ülteté.
Hitszabadságunknak ő lett
Új apostola,
Tűrelemben példa és jel
Béke angyala.
Felvirasztott a magyarra
Boldogabb jövőt,
Felkölté elhúnyt reményit;
Áldd meg, Isten, őt!
Veszni indúlt életünkben
Ő mentő leve:
Légyen elfelejthetetlen
A király neve!
A Dunának és Tiszának
Zengjen partjain,
Hármas bérceinken, és az
Alföld síkjain!
Millióid seregéből
Áldd meg, Isten, őt,
Szóban tettben a magyar szent-
Íge-hirdetőt!
Nyolcszáz évű koronánkat
Védelmezd fején,
Tartsd meg e hont béke napján,
Vészek idején.
Add, hogy nyílt magyar beszédünk
Oly csodát tegyen:
Félreértés soha többé
Köztünk ne legyen.
És ha ránk van mérve még egy
Ezredes vihar,
Túl azon is mint szabad nép
Álljon a magyar!
Légy a csüggedőnek
Ébresztő remény;
Biztató sugár a
Búsnak éjjelén;
Sorstól hányatottnak
Szíved békepart,
Melyre elkerűlni
Jő a zivatart;
Embertársaidnak
Légy örömhozó,
Kéjben és viszályban
Vélök osztozó;
Így kicsíny körödnek
Lészesz angyala,
S kis köröd neked menny,
Üdvek hajnala.
1844.
Bájló aranyfény
Csillog szelíden
A reszkető tó
Hullámain.
Fölserken a szél
Rózsák öléből,
S völgyek hüs árnyin
Zokogva leng.
Némúl az erdő,
A messze síphang
Reszketve nyögdel
A légen át.
Kéklő virággal
Hímzett ligetben
Rejtezve csattog
A csalogány.
Leányka, édes!
Még most öledben
Elszenderűlve
Mennyet lelek:
Ki tudja? holnap
Talán siromra
Leng a lenyugvó
Est bíbora?
Ah valljon e szív,
Mely hőn pihegve
Hófátyolodnak
Alatta ver:
Fog-e felettem
Sohajtozásban,
Mint a nyögő szél.
Kesergeni?
Gyásznak és örömnek
Kerte a világ,
Kéjrózsák teremnek
Benne, s búvirág.
Kény szerint virágot
Senki nem szakaszt,
Ember életére
A sors adja azt.
Mindkettőt kezéből
Aki nyer vegyest,
Az méltán imádja
Őtet mint kegyest.
Mert merően egyet
Gyarló porkebel
Földi életében
Nem viselne el.
A ki nem halandó
Mint az istenek,
Változatlan egyet
Oly lény bírna meg.
Kérjed, por szülötte
Őt a lét urát,
Mérjen itt alant kéjt,
Mérjen bút reád.
Eltemette honját
A mohácsi vész,
Vissza vércsatákból
Tér a bús vitéz.
Föltekint, s hol a nap
Nyúgodóba száll,
Kék hegyeknek ormán
Sziklavára áll.
Sziklavára csendes
Mint a temető,
Benne egy harang kong,
Mély gyászt hirdető.
Fenn a várteremben
Fáklyák fénylenek,
Bánatos karének
Hangi rezgenek.
A terem középen,
Magos gyászpadon
Kiterítve fekszik
A szép hajadon.
Arca, keble halvány
Mint a bérc hava,
Húnyva szép szemének
Ég csillaga.
És belép a bajnok,
És reá borúl
A kedves halottra,
Keblén mély kin dúl:
“Mindent elvesztettem,
Mindent – jaj nekem! –
Harcon a hazámat,
Itthon kedvesem.
Ah fekünném inkább
Én e gyászpadon,
Mint te, szép virágszál,
Ékes hajadon!”
Ha létem elhervasztja a halál,
Emlékezzél reá, te kedves,
E lángszivtől szeretve mint valál;
S ha sírban is szeretni enged a halál,
S a szív még ott is érez és dobog,
Elhúnyt szivem téged, te kedves,
Hamvában is szeretni fog.
Csendes liget! boríts el
Sötétes alkonyiddal,
Mig én e hantra dőlvén,
Keservemet kisírom.
Nem fogja az zavarni
Elszenderűlt magányid,
S mézajku fülmilédnek
Szívolvasztó panasszát.
Halkkal, miként az estszél,
Lebeg sohajtozásom,
S csak a szelíd leányka
Édes nevét zokogja,
Kitől megfoszta sorsom,
Öröklő bánatimra.
Boríts, boríts el engem
Sötétes alkonyiddal
S virágid kelyhe rejtse
Harmatjait szememnek.
Mi búsan nézsz a tiszta kékről
Felém, te biztos hű barát!
Ki egykor nyájasan ragyogtad
Körűl ez árnyak pamlagát.
Te láttad itt e kertmagányban
Hol ákász hinti árnyait,
Felhőidről mosolygva gyakran
A boldog párnak titkait.
Bájjal fénylél az égi lyányka
Örömragyogló könnyein,
S némulva rád emelt szemekkel
Tisztán ömlengő érzetin.
Most csendesen rezgő sugárid
Egy sírhanton halványlanak.
Hol ő már nyugszik, és fölötte
Magas füszálak inganak.
