Elhagytam hát a büszke várost,
És annyi fényes palotát;
El a zajongó Dunapartot, –
Maradni nem volt mért tovább.
És odahagytam mindent, mindent,
Oly könnyü szívvel, hidegen;
Csak a kicsiny padlásszobácskát,
Azt soha el nem feledem.
A nagy város magas hajléki
Büszkén tekintének le rám;
A Duna, ha partján bolyongék,
Hideg hullámot vert alám,
Mind azt akarta: őt csodáljam,
S mind azt susogta: nincs hazád!
– Csak a kicsiny padlásszobácska,
Az fogadott, mint jó barát.
Darmay Viktor versei
Darmay Viktor: Az élet
Mi az élet? Örökös válás…
Alig találkozánk,
Búcsúzni kell, – mert az idő, e
Vén forspont vár reánk.
Búcsúzni mindentől, mi édes,
Mit megszokott szivünk…
A régi játszótársaktól, kik
Ott futkostak velünk.
Barátainktól, kikkel lelkünk
Erős gyűrűbe forrt…
Hajh! bút s baját, mily hűn megosztá
A lelkes kis csoport!!
Hogy küzdött mindenik a célért,
Mely szép, magas, dicső;
S melyért a jelen tán nyomort ad,
De áldást a jövő.
S hol ők? Nehány év jött… a végzet
Viharja lecsapott:
S a tengeren nézd, látod azt a
Pár vergődő hajót?
Egymástól messze küzd – a létért!
S gondtól majd elmerül…
Meg sem ismernéd tán, ha látnád
Azt, aki benne ül.
Pedig a régi jó barát ő,
A lelkes jó barát,
Csak arca sápadt és szeméből
Aludt ki az a láng.
A láng szeméből, s hajh, szerencse
Ha még csak ez, csak ez!
De hátha más sincs, csak egy árnyék,
Mely pusztulást fedez.
Ha látod, hogy mi egykor ép volt,
Rongy szive, lelke, és
E rongynak elnyűtt, szennyes szála
Önzés, haszonlesés.
És megtanult hazudni, csúszni,
Hogy még nyomát se lásd
Annak, mi küzdött, bukhatott, de
Nem ismert alkuvást. –
– Csak elfordulsz e képtől sírva,
S egy gondolat megüt:
A válás vagy ily viszontlátás,
Melyik a keserűbb?
Darmay Viktor: Magyarország, szegény, édes hazám!
Magyarország, szegény, édes hazám!
Tenéked bezzeg kijutott;
Beteg vagy és maholnap sírba visz
Sok élhetetlen orvosod.
Mit tettek véled? Ha rágondolok,
Hátam is borsódzik belé,
S úgy összehuzza öklöm – nem tudom,
A bánat vagy a harag-é?!
Ily nagy s keserű operáción
Nem ment át senki még soha;
Mindent megpróbált rajtad, mit lehet,
Sok istenadta orvosa.
Kaptál zuhanyt, paragraflabdacsot,
Piócát és allövetet,
Koplaltál s mégis megvagy – istenem!
Be kemény a természeted.
Tíz év – bizony szép hosszú gyógyidő!
De te elhúzod még tizig,
El, míg csak a sok “ördöggyógyszer”-ért
Ős birtokod el nem veszik.
Az lesz aztán a nagy nap ugy-e? Majd
Pördül az árverési dob;
Kuruzslás és receptnek vége lesz,
S fut szerte minden orvosod.
Igen! elhagynak ők mind, kik ma még
Sürög-forognak körüled,
S csak egy jő, hogy koldustársad legyen,
Az – árva hazaszeretet.
Oh! mert nem másra, hidd el, jó hazám,
Bőrödre megy itt a dolog,
S jaj néked, hogyha föl nem emeled
Porig alázott homlokod…
Föl, vén oroszlán, bár tört s betegen,
Rázd meg hatalmas derekad,
Toppants egyet s mind a pokolba hull
Testedről ez élősdi had.
Darmay Viktor: A hatalmasokhoz!
Le az álcával, együgyű bohócok,
Elég volt már a tréfából, elég;
Elmúlt a farsang, királyok farsangja,
Mit akartok hát, mire vártok még?
Halljátok, ő az, kit ez óra illet,
Ki türelemmel oly régóta várt;
Halljátok e morajt? Reszkessetek, mert
Az ő szava nem egy, de milliárd.
Le az álcával, együgyű bohócok,
Hiába, már ösmernek mindenütt;
E kopott mázt a gyermek is gúnyolja,
S a fényes nap is arcotokba süt.
Föl! fussatok sötét odúitokba,
A semmiségbe vissza, mely örök;
Fussatok az éj utolsó árnyában,
Ti falra festett, hitvány ördögök.
Le az álcával, együgyű bohócok…
Hajoljon szívetek, a zord, kevély;
Ismerjétek be, hogy elbuknotok kell,
Mint lehull ősszel a sápadt levél.
A szél gyöngén ráz, s még csak fú reátok,
Most menjetek, mert majd zúg és üvölt,
Úgy szerte tépi papírkoronátok,
Hogy híretekről se beszél a föld.
Le az álcával, együgyű bohócok…
Hogy szemeink csak embert lássanak,
Ragyogjon föl a teremtésnek arca,
S vesszen a ködbe minden rongy, salak.
Jöjjetek úgy, mint testvérek, barátok,
S szívünk sajog, bár újra befogad,
Vagy újra vértengert viszünk reátok,
S ledöntünk, mint hamis bálványokat!
1870. szeptember 4.
Darmay Viktor: Kossuth levelére
“Munkára fel hát! ki van tűzve
A zászló, ússzék a hajó…”
A csüggedésnek éjszakáján
Míly édes hang, míly drága szó?!
Oh melyik isten fogta pártunk,
Hogy vigaszunk mindig te légy?
Hogy amidőn lelkünk kifáradt,
Megmozduljon az a tiéd!
Óh ez a lélek, mint a felhő,
Felöld mindig szárnyait,
S úgy száll hozzánk távol hónából,
Ha a veszély már közelít…
Ha szégyen várja szent harcunkat,
Mert fél a gyáva és haboz —
Megnyílik méhe lángírással
S kiált: E jelben győzni fogsz.
Hazám! hallottad-é e hangot,
És láttad-e az égi jelt?
Miért hallgatsz, miért nem mozdulsz,
Talán nem érted, mit jelent?
Vagy tán szívednek dobbanását
Elnémítá az ámulat?
Hogy eddig mily posványba’ jártál,
Feledve hivatásodat!
Légy nyugton… nem a te bűnöd, hogy
Gyáván, sekélyes utakon
Kerested őseid nyomát, és
Nem büszke fővel, szabadon.
A bűn övék, kik bekötötték
Szemed, hogy ne járj egyenest,
S hogy geniuszod csillagának
Szent röpülését ne kövesd.
Ok loptak zsibbadást szivedbe,
Hogy ne érezz, ne kélj soha;
Nézd, hogy remegnek egy szavától,
Mely ébreszt, mint a harsona.
Amely fülükbe dörgi vádját:
A fertőzést, gyalázatot;
S hogy kifosztottak rongyaidból,
Hazám, szegény élőhalott…
Hazám! ha még egy szikra benned,
Oh halld meg őt és ébredezz!
Hisz fényes múltad, szebb jövődnek,
Az ő lelkének hangja ez.
S mikor nem volt örökigazság,
Mikor csalt meg e hang, e szó?!
“Munkára fel hát! ki van tűzve
A zászló… ússzék a hajó!”
1874. szeptember 6.
Darmay Viktor: Az én urambátyám
Csöndes, békés úriember
Az én kedves urambátyám;
Hogy oly nagyon csöndes, békés,
Nem is hinném, ha nem látnám.
Alig tudja, veszi észre,
Hogy a világ egyet fordul;
Élni is tán csak úgy él ő,
Már szokásból, unalombul.
Új a régit fölcseréli,
Padlásra jut mente, kalpag,
Csengő-pengő sarkantyú, de
Fittyet hány ő a divatnak.
Eddig hordta, most eldobja?
Válogasson más, de ő nem;
S egy ruhája télre, nyárra,
Jó időben, rossz időben.
Olvasgatni? ő nem olvas,
Az is tán egy kalendárjom,
Vagy ha éppen hoznak kurrenst,
De könyvet ne, semmi áron.
Az újságot is csak írják,
S mendemonda nem kell néki;
Evek óta egy a nóta:
“Hej neszmélyi, verpeléti!”
Tisztújítás, választáskor
Székvárosba be-berándul;
Ezt ajánlják a legelső,
Azt a másik alispánul.
“Éljen — kurjant ő — a régi!”
Hogy meghalt, hiába mondják,
S haza robog elégülten,
Letudta az ország gondját.
Három derék fia is van,
Három bajszos csecsemője;
Nevelésük? égre bízta,
S hogy nőjenek, az esőre.
Pitteg, pattog a karikás,
Úgy megülnek a ló hátán,
S gyönyörködve nézi őket
az én kedves urambátyám.
Kis király ő a faluban,
S fia mind megannyi herceg,
Szép lányoknak, menyecskéknek
Sárga gyűrűt, kendőt vesznek.
“Én is ily csapodár voltam!” —
Mondogatja néha-néha,
S el-eldúdol egy hajdanit,
Ha rájő az ifjú véna.
De ha tűzbe hozzák, akkor
Aztán nem ismer rá senki,
Hanem ez csak az egyszer van,
Hogyha adót kell fizetni.
Királyoknak, kormányoknak
Nincs több olyan ellensége;
S hiszed, hogy föllázad? Dehogy!
Csak fizet és azzal vége.
Szóval csöndes, békés ember
Az én kedves urambátyám,
S ami legfőbb, talpig magyar,
Ha ugyan megáll a lábán.
Alig tudja, veszi észre,
Hogy a világ egyet fordul;
Élni is tán csak úgy él ő,
Már szokásból, unalombul.
Darmay Viktor: Hej átkozott
Hej átkozott természetem,
Jó sorsomat nem tűrhetem;
A vágy örömből búba hajt —
Ha nincs, föllelem én a bajt.
Fáj a szívem, mert szép a lány,
S dallal megyek csábos nyomán,
S midőn hallgatna már szegény,
Bolondul abban-hagyom én.
Otthon gavallér, úr vagyok —
De álmim százszor oly nagyok;
Egy reggel tuszkol a vasut,
S hátamba veszem a falut.
S itt fenn a szerkesztő urak,
Ördögbe! oly szűk markuak;
Bezzeg jó préssel jár az itt,
Aki belőlük pénzt szorít.
Mert nem fizetnek, míg lehet —
De panaszkodnak eleget:
“Mily hallatlan, disznó idő,
Nem jön az előfizető!”
Új év? Sok a költekezés.
Hónap vége? Minden kevés.
Adj még te, ha van pár forint,
Az istenért add oda mind.
Magyar szerkesztők, uraira!
A béke csöndes karjain
Kívánom, hogy pihenjetek,
— S azért én még ma elmegyek.
A pesti koszt jó paprikás,
Koplalni meg nagyon pikáns;
Adjő! — verselni oda el,
Hol a veréb is eltelel.
Darmay Viktor: Ezermester az idő…
Ezermester az idő, –
Mindenre kiterjed gondja;
Sürög-forog, tesz és vesz,
Mintha csak száz keze volna.
Bölcsőt farag, aranyos
Pillét himez, pártát gyöngyöz;
S a mosolygó arczokon
Ránczot varr a szemfedőhöz.
Tettre költi az erőt,
Lelkesíti vész s viharba’;
És a bút a feledés
Lágy leplével betakarja.
Hagyja nőni a reményt,
A csalódást, a sok álmot;
S azután elsöpri – mint
Falról a gyönge pókhálót.
Darmay Viktor: Amerika
Amerika szabad levegőjét szívom, —
Oh mi más az élet itt, mi más az ember?
Nincs sehol vad önkény, gyávaság uralma,
Idegen növény az, itt gyökeret nem ver.
Amely összetartja a vén Európát,
Szétzúzá a láncot e tenger dagálya,
S e partokhoz közel új szellők fuvalmán
Víg lobogót lenget a repülő gálya…
Áldva légy, te szent föld, hol minden homlokra
Dicsőségét, fényét egy isten lehelte;—
Áldva légy, te szent föld, hol szebb a tenyészet,
S átölel egeddel álmaink szerelme.
Ifjú óriásként állasz te előttem,
Munkás küzdelemben mindentől csodáltán,
Míg az ó világ ott hitvány tespedésben,
S meggörnyedve mélyen bús rabszolgaságban.
Fönn a büszke trónok, rajtuk bősz királyok,
Lábuktól tiporva lenn a népek árván,
S mint tengeren ezer csillag, úgy tündöklik
Koronájuk fénye — a könnyeknek árján.
S mint egy sötét várrom, áll a sötét egyház,
Rajta még az évek rothadó penésze,
Átkos hieroglif van falára írva,
S egy-egy gyászbetűje vérrel is tetézve.
Csak itt nincsen gőgje hit- s meggyőződésnek,
Hogy magának előnyt, jogot követeljen,
Csak itt dobog a szív az egy szabadságért,
S imádják az istent ezerféle nyelven.
Darmay Viktor: Temetőben
Nem mint mások könyes szemekkel,
Búsulni ide nem jövök;
Nekem itt virul a boldogság,
Itt fakadnak az örömök.
Másnak nehéz, fojtó teher csak,
Nekem édes balzsam e lég;
A nagyság hogy megvérzé lelkem,
Vigasztalóm a semmiség.
Leülök a zöld puha fűbe
S oly elégülten dalolok;
A dal után el-elmerengek
…s állnak a hideg oszlopok…
Az elhaló nap végső csókja
Ég márványhomlokuk felett;
Oh a világ hideg szivébe
Vet-é ily fényt a szeretet?!