Gulyás Pál versei

Gulyás Pál: Összetétel

Ég a homlokom és fázom,
a levegő virraszt tanyámon.
Mindent csillagtalan éj fed
érzem, nemsokára szétszed,
nemsoká a föld alatt
még a csontom sem marad,
s egy nyugtalan kéznek ujja
új alakban rak ki újra,
a test is álom, mint az álma,
minden: összetétel, ábra.

Összetétel a madár,
összetételek a fák
és a föld felett az éther,
Krisztus is egy összetétel.
Lázaim tarkák, fehérek,
egy térben lobban el az élet,
egy kis skatulyányi térben
egyszer csak csöndesen elégtem.

Most kint hó fú, ez december,
játszik összetételemmel.
Óh, mondjátok, mit csináljak
délköreivel a nyárnak?
Összeteszem két kezem:
mentsd meg összetételem!
Ments meg engemet a távol
égő csillagok fagyától!
Vagy úgy bonts szét, mint ahogy
két kezed összerakott:
észrevétlen, mint egy ásványt.
Ne halljam a tér zúgását.

Gulyás Pál: Vízöntő

Te ismered India földjét
a te fűved nem itt terem,
neked nem az “anyag” szab törvényt
az evestrum, az esztelen.
Te együtt vándorolsz Krisztussal
Lao-ce-val, s Paracelsussal,
jársz-kelsz mint egy boldog titán
az Utolsó Alkony után.

Te látod Peru magasában
a tűz-szemű inka-képeket
és fent Tibet jégbarlangjában
lassan kialvó életet,
Poseidont, Neptunus egében,
a Földet Márs füst-éterében
mint vérző istent, tiszta hírűt,
s Vénuszt, a kedves rózsaszínűt…

A te füledben, mint a messze
bolygó Hellénben leng a lét:
szirének hangja száll szívedbe,
hozza a perc lágy fűszerét!
Fordítsd vissza hajód, mennydörgött!
Krisztus kiált a hegyeken!
A milliókban zúg az ördög!
Az Egyet add vissza nekem!

Hamvas Bélának, a Láthatatlan történetben

Gulyás Pál: A Biblia siratása

Mentem az őszi fák alatt,
nem néztem hátra, sem előre,
kettéhasadt a Biblia,
elszállt az üzenet belőle.

Minek itt nézni hátra és
előre vak, üres szemekkel?
Kettéhasadt a Biblia,
eltűnt kősírjából a Mester.

Távolodnak a csillagok,
süppednek az emberi sátrak,
kettéhasadt a Biblia,
s az angyalok messzire szálltak.

Pál apostol is messze szállt
s most már fent valahol az éther
oltártüzénél ráhajol
Krisztus jobboldalára Péter.

Futnak a farizeusok
s az ördöngősök is sietnek
s itthagyják ezt a földet a
legboldogtalanabb szigetnek.

Most már hiába öltözik
a főpap csillogó talárba,
kettéhasadt a Biblia
meghalt a kürtszó és hozsánna.

Hiába lóbál füstölőt
a Talmud és az Exegézis,
kettéhasadt a Biblia,
méreggé vált a Szentbeszéd is.

A Nap fent céltalan korong,
üresen kergeti az estét,
kettéhasadt a Biblia,
a sírban sincs már ily üresség.

Ütköznek ostromló hadak,
aztán szétmállnak mint a polyva,
kettéhasadt a Biblia,
menekül az ész felbomolva.

A lélek súlytalan fabáb,
gázak bontják a hús szövetjét,
kettéhasadt a Biblia,
meghalt az Ó- és Újszövetség.

Nincs jel sehol! A föld kemény,
a felhő mint kőszikla hallgat,
kettéhasadt a Biblia,
most már a sír sem ád nyugalmat.

Hiába fojt meg a halál,
a szív a föld alatt is vérez…
Kettéhasadt a Biblia,
elszálltak az égi vezérek.

Gulyás Pál: Ez itt Hadház

Ez itt Hadház, Hajduhadház,
van benne vagy hatvanhat ház.
Elbámulom: olyan csöndes,
fehérfoltos a hótól.
Uccáin egy-két fa lézeng,
fent kóbor varju bókol.
Kék levegő veszi körűl
s ő a levegőnek örűl,
mert az akácok alatt
akad néhány jó falat:
tehéntrágya és lótrágya
varjugyomor kívánsága.
Csokonai valamikor
itt járt: akkor is hó volt,
arca sárga volt mint a kén
és csizmáján patkó volt.
Hová lett az a levegő,
amelyet belélekzett?
Hová lett a boldog ákác,
mely fölötte lézengett?
Egyik ház palánkja mögött
röfögnek a sertések,
terelik őket karókkal
a hadházi legények.
Olyan elhagyott vagyok itt,
olyan ődöngő semmi.
Jobb volna homokká málni,
jobb volna itt nem lenni,
halott lenni, magányos,
mint dr. Földi János.
vagy lenni zsidó, szakállas,
mint azok ott ni ketten:
kucsmájukat fülig rántják
vídor-elégedetten.
Vagy lenni repdeső varju,
aki fent a fán károg,
ha jönnek a kakastollas,
cérnakesztyűs zsandárok.

Gulyás Pál: A törzsökös magyarokhoz

Mit akartok, ti törzsökös
magyarok, hát miféle törzset
őriztek egy asztal fölé
hajolva és miféle földet?

Mi van beírva törzsötöknek
tekercsébe, milyen jelenést
védtek a romboló időtől,
amely minden fényt elemészt?

Koponyátok cseréptábláján
milyen ékírás titka áll?
Ott bujkál bent Sumir és Akkád?
Ott bujkál Asszúrbanipál?

Dobjátok le ruhátokat mint
Istar s a föld hét kapuin
szálljatok alá a halálhoz,
a sötétség hét fokain.

Rogyjatok meztelenül trónjához,
s kérjetek, könyörögjetek
egy szál búzát, egy szál verőfényt,
egy szál levegőt, szál eget!

1938. november

Gulyás Pál: Már egy éve…

Hallod-e lent, hogy a sárgarigó
aranytrilláit gurítja,
csupa aranyfény a világ,
egész erdőt fény borítja?
De a kakuk, az ebadta,
az augusztust jól becsapta,
nincs egy szava sem, csak búkál,
sziszegő nyelvével fúkál.

Hozd le, öreg alvó bátyánk,
a vén kakukot a holdból,
elvitte tőlünk a Sátán,
s most a hold tetején horkol.
A sárgarigó kevés itt,
a kakuk kell most ide,
a kakuk mindent megszépít,
őbenne él az ige.
A te tavaszod is bent van,
már egy éve szundikál…

Hej, tavaly még kakukszókor
te voltál itt a király!

1943. augusztus, Móricz Zsigmondnak, a föld alatt is élőnek

Gulyás Pál: Bakák, bakák!

Bakák, bakák, volt jó magyar bakák!
Hová tettétek a bakkancsotok?
Ugye, ott hűvösek az éjszakák
és mégse fázik árva csontotok?
Ugye, hogy ott fölöttetek
a nyár fuvalma helyett
észak ködének dermeteg
virága bonta kelyhet?

Bakák, bakák, volt jó magyar bakák!
Hova tettétek a csajkátokat?
Ugye, hogy ott nincs jó forró menázs
és mégse szórtok hangos átkokat?
Ugye, hogy ott nem oly kemény
cibak a föld göröngye,
mely sorsotok nagy nyughelyén
táplál már mindörökre?

Bakák, bakák, volt jó magyar bakák!
Hová lett lelketek pünkösdi álma?
Ugye, ott hűvösek az éjszakák
és elpereg a gyönge majoránna?
Ugye, hogy ott a szív jaját
elnyomta a vak árok
s a sír komor bástyáin át
a vér lassan szivárog?

Gulyás Pál: Húzd a kútat!

Húzd a kútat és idézd föl
bátran tiszta szellemét,
hadd merüljön fel a mélyből,
hol aludta szenderét!
Csillogjon ezüstruhája,
hömpölyögjön szabadon,
hadd derüljön ritmusán a
csillagoltó fájdalom!

Halld, mint cseng az asztalunkon
a pohár, mily gondtalan:
ily vidáman zeng falunkon
a friss hajnali harang!
Szögletén a Nap szerelme
tarka ívben ráhajol…
Boldog a pohár, amelybe
a kút tiszta lelke foly!

Húzd a kútat s szabadítsd meg
gyorsan tiszta szellemét,
izmodat bátran feszítsd meg:
fojtogatja a setét!
Lent bolyong árván bezárva,
nézi börtöne falát
s mint regék tündérleánya
bontogatja lágy haját.

Nézd, a telt pohárt kacagva
festi kékre a sugár:
fogd fel és emeld magasra,
mint a gyöngyöt a buvár!
Ne felejtsd, te is a mélyből
jöttél, és ha szent a lét:
húzd a kútat és idézd föl
bátran tiszta szellemét!