A gyermekeimet már régen
nem láthattam, pedig itt
játszadoznak körülöttem,
de az élet megvakít.
Önmagunkat vakítjuk meg,
vak vezeti a vakot…
Gyermekeimre már régen
szemem nem pillanthatott.
Most végre megláttam őket
mentek az erdő felé,
futottak kéz-kézbe fogva,
vitte őket a remény.
Arcukra lágy rózsát festett
a szép szeptemberi Nap,
keskeny hátuk napban égett.
Vitték csöpp csontvázukat.
Homály volt, mert az ég szinét
eltakarták a lombok.
Csak néha láttam fent a kék
hullámu égkorongot.
Mentem a fák alatt s a fák
szeme szívembe látott:
úgy néztek rám, mint ősapák,
jószívü óriások.
S ebben a templomi setét
csöndben, amelyet éj fed,
itt és ott sárga lámpaként
nagy sárga lombok égtek.
A lég hideg volt és a föld
alattuk kékbe játszott…
S a lelkem mély sóhajba tört:
“Mit akarnak e lángok?”
Mentem az úton csüggeteg,
járván e néma estet,
s szemeim a holt levelek
formáin révedeztek.
Olyan művészi volt a rajz,
mint ércbe vésett álom,
s a szél ezer rajzot kavart
keresztül a határon.
Itt és ott sárga lámpaként
nagy sárga lombok égtek,
temetői lámpájaként
a porladó művésznek,
akit egy gondolat a mély
homok csöndjébe vitt,
s a szél táncolva szórja szét
itthagyott terveit.
Úgy hömpölyögnek a napok,
mint a folyók hullámai,
s hiába állják útjukat
a városok kőházai:
átsuhannak a tűzfalon,
előttük nincsen semmi gát
s hamuval hintik be a mély
szemek merengő sugarát.
Áttörik a dús orgona
némán himbáló lombjait
s az orgonák sötétlila
virága elhalványodik…
Hulláma győzedelmesen
görget csontot és koponyát,
ő fútta a piramisok
ormára a századok porát!
Ugy hömpölyögnek a napok,
ahogy a zúgó ár szalad,
de engemet nem érdekel,
csak a tündöklő pillanat!
Itt űlök kint az udvaron
és bámulom árnyékos fáit,
melyeknek lenge levelén
a lüktető Nap átvilágít.
A földnek egy része vagyok már,
lábam a föld mélysége húzza,
úgy csüngetem fáradt fejem,
mint aratás előtt a búza.
Látom a Hold mágneses árnyát,
az Óceánon áthalad,
emeli a hullámok árját
és emeli a nagy halat,
akiben a víz bódult álma,
az elemek ősteste zsong…
Látom Athént és látom Rómát
az elfelejtett dombokon,
a süppedő gúlák zászlóit,
a megkövült Cézárokat, –
mégegyszer megállnak a létben
és összecsapják ormukat,
merülnek már és bugyborékol
fölöttük a föld bús pora…
Úgy látom a lét tartományát,
ahogy nem láttam még soha!
1940. szeptember
Mit akarnak a lombok,
mit akarnak a felhők?
Mit akar fent az árnyas
égbolt, e néma ernyő,
hogy eltakarja tőlünk
csillaggal és azúrral,
kék villámnyelveket
öltögető
vad égiháborúval
az Istent, ki után
piros szivünk oltára
reszkető fájdalomgomolyt
ereszt a magasságba
Mit akar a föld barna
titokzatos anyagja?
Mit akar a mély tenger
hullámverő haragja?
Mit akarnak a lassan
csuszamló férgek itt lent?
Mit akar a világ, hogy
eltakarja az Istent?
Nem volt abban semmi tragédia,
csak borzalom,
midőn a konyhába beléptem
s megláttam a falon
egy csillogó páncélu bogarat: –
reszkető hosszu csápja
a hirtelen fellobbanó
villany hideg fényére rátapadt
s idegesen
kereste az utat előre-hátra.
Nem volt abban semmi tragédia,
csak borzalom,
midőn kétségbeesett szökkenéssel
kereste az utat a nedves
salétromos falon,
kereste a nyílást, amelyen át
megmenthet valamit:
valami néma dobbanás
parancsszavára gyorsuló zenét,
megmentheti parányi teste
árnyékos birodalmában
a halkan táguló tüdő
fantasztikus lehelletét.
Nem volt abban semmi tragédia,
midőn az óriási talp alatt
a homály bújkáló fia
ott recsegett hanyatt
összezúzott szívvel, amelyen át
megszünt a lét elektromos futása…
S nem volt abban semmi tragédia,
midőn a vas szemétlapát
hegyéről ezt az összetört
idegen világot
egy idegen világ
undorodva
kidobta a zizegő éjszakába.
Milyen szép volt fehér kezed,
milyen feledtető-meleg!
Hogyha nézlek behunyt szemekkel,
sötét álomból ébredek fel.
Hogy égtél: mint a gyertyaláng
merengő költők asztalán!
Ezen a lángon csüngtem én,
ezt a lángot követtem én!
Csak egy gyötört: honnan világít
az élet itt: a föld alól?
Vagy nem is él, csak puszta árnyék
s hideg hazája fent a Hold?
Ha él e láng és teste van,
minek követni hasztalan?
De ha nem él, csak fénye ül meg,
oh hát miért nem semmisül meg?
Már itt az ősz, az álmodó,
lágy színeket varázsoló,
felejthetetlen képeket…
S érzem, beteg vagyok, beteg.
Engem nem gyógyít meg soha
a tavaszi Nap ostora,
hiába nézem őzikék
ártatlanul nyíló szemét…
Érzem, süllyedni kell nekem,
itthagyni fájó életem,
a parton hagyni mint ruhát
s süllyedni századokon át.
Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdőn
keresztül kellett haza tartani,
de beteg voltam, nagybeteg s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám,
a zúgó fák előtt megállt és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
“Kapaszkodj csak belém, fiacskám!”
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
érzem erős szivének dobbanását.
Mindenkit az álom kerül,
az álom mindenkire rászáll.
Örök álomról álmodik
az illatos esti virágszál,
álmodik a fű és a kő,
a holdban álom leskelődik…
És mégis az egész világ
az álom ellen készülődik:
nézd, a sivító csecsemő
az álom ellen született meg,
az álom ellen dübörög
ágyúja a bús hadseregnek,
az álom ellen szalutál
a tábornok s vitézlő káplár…
Mindenkit az álom kerül
s az álom mindenkire rászáll.
Apámmal mostanában én
mindennap elbeszélgetek.
Öreg ember az én apám,
de néha mint a fergeteg
kitör, úgy mint gyermekkoromban,
aztán, alig figyelve szómra,
behúnyja fáradtan szemét,
az örök álomba fogózva.
Valamikor rengett a föld,
ha ment előre biztos útján,
úgy dobta fel életemet,
mint a piros lávát a vulkán.
Mostmár ezüstlevelű nyár lett,
ezüstösen csillog feje,
ezüst fény csengeti körül:
az örök álom kürtjele.
Már minden elsötétült,
a Nap arca leesett,
házunkra holdas éj ült,
szeme sárgán belesett.
Sétálgattam szobámban,
terveztem százat-ezret,
s a fal mellett az ágyban
kisfiacskám lélekzett.
Ajka mint a pillangó
szétnyilt-bezárult egyre
s mint parányi kandalló
sugárzott rám friss teste.
Lassan föléhajoltam
s bent mint távoli tik-tak
gyermekéveim gyorsan
tűnő órái hívtak.
Labdám magasba dobtam,
gömbje forgott, gömbje szállt,
s fent a felhők nyugodtan
szűrték a Nap aranyát.
Két térdem egybezárva
ott feküdtem az ágyon
s fölöttem mint a lámpa
világított az álom.
