Hol vagy, édes rózsám? Nem hallod-e, hivlak,
Feljött már a szelid esthajnali csillag.
Fénylik már a fűben a szentjánosbogár,
Hazaszállt fészkére párjához a madár.
Gyere, hallgasd a fák csöndes suttogását,
Szerelmes szivemnek hangos dobogását!
Nem jön az én rózsám, mindhiába várom –
Siró furulyaszó hangzik át a tájon.
Szeresd a gyermeket! A gyermek fénysugár,
Közöttünk itt alant mindig ragyogva jár.
Mikor szomorkodol: szemed közé nevet,
Ha bűnre bűn nyom is: ő akkor is szeret.
Szivednek mélyiből kicsalja a borút,
Fejedre rózsákból vigan fon koszorút.
Ne érje gond soha, ki rád hajnalt derit:
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!
Szeresd a gyermeket! A gyermek gyenge tő,
Friss fakadó rügyet szeliden rengető.
Ha ápolója nincs: elcsenevész, lehull,
Mindig vigyázz reá! Állj mellé támaszul!
Fogd meg a romboló viharnak ostorát,
Ne csapkodja vadúl azt a kis zsönge fát,
Ne bántsa a jövő szendergő képeit –
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!
Szeresd a gyermeket! A gyermek tiszta, szent,
Ártatlan angyal ő a föld porába’ lent.
Lelkén nincs semmi folt. Mint a galamb, fehér,
Imája a mennybe leghamarább felér.
Kedves az Úr előtt, kinek rá gondja van,
Ezer veszély között mikor jár gondtalan’:
Elküldi angyalát… megfogja kis kezit…
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!
Szeresd a gyermeket! Ne legyen bús, komoly,
Szemének tükriből játszszék örök mosoly.
Maradjon a gyermek: gyermek, mig csak lehet,
Majd érzi súlyosan ő is az életet.
Hintsen a kikelet tarka virágokat,
Daloljon a madár az árnyas lomb alatt,
Csörgesse a patak csillogva gyöngyeit –
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!
Hadd fusson a gyermek álmok fuvallatán
Csapongva illanó arany lepkék után!
Legyen, mint a tavasz, vidám tekintetű,
Kis ajka zendüljön, mint égi csöngetyű!
Harmatos bokrétát hadd tépjen a mezőn!
Hajolj le, csókold meg, öleld szivedre hőn!
Beczéző szeretet övezze fürtjeit –
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!
Egy lepke szállt el ablakom alatt
Csapongva könnyü tarka szárnyain,
Lelkembe sóhajt egy bús gondolat:
Igy tünnek el mind arany álmaim!
Jőjj vissza, lepke, lengj szemem előtt
Virágtalan kis ablakom alatt!
Hadd álmodozzam át a mult időt!
Jőjj vissza, vissza! Oh, hadd lássalak!
Eltünt, elillant. Vágyó lelkemet
Viszi magával, csalja messzire,
Hol a nagy tölgyes erdő integet
S fölcsillan a bércz gyöngyöző vize.
Leszáll a völgybe. S egy kis faluban
Csapongóbb kedvvel ringatja magát –
Pillangóűző lelkem boldogan
Keresgeti egy szebb világ nyomát.
Óh, édes emlék! Kedves lábnyomok!
Gyermekczipőknek rózsás nyomai!
Hiába szórt be a sivó homok,
Rátok találnak ajkam csókjai.
Szép tarka lepkém elvezet oda,
Szárnyával illet nyomot nyom után:
Csendül a méla füzfasip szava,
Csákós lovag kél vesszőparipán.
Óh, édes emlék! Kinn a kis padon
Szülém mesélget ákáczok alatt,
Fejem ölébe hajtva hallgatom,
Végigrepülve tündértájakat,
Tavaszkoromnak arany álmai!
Boruljatok le néha-néha rám!
Hadd higyjem, hogy tudok még szállani
S hogy keblén ringat édes jó anyám!
Vigan jár a malom,
Mégis nagy a búja:
A szécsi molnárné
Gyászba van borulva.
Ki-kiül holdfénynél
A Rima szélére,
Mélázva nézeget
Csillogó vizébe:
“Te Rima, te Rima,
Ne fuss ugy előlem!
Egyetlen fiamat
Mért vetted el tőlem?
Te Rima, te Rima,
Állj meg csak egy szóra:
Add vissza!… hadd tegyem
Rózsás koporsóba!”
…Rima fényes tükre
Meg-megrezdül belé –
S viszi a molnárné
Könnyeit lefelé…
Nagy a világ,
Én csak porszem vagyok,
Isten napja
Én reám is ragyog.
Isten csókját
Homlokomon érzem:
Jóban, rosszban
Csillagom ez nékem.
Ott van, ott van
Mindenütt az Isten:
Mennyben, földön,
Itt van a szivemben!
Őre a világnak!
Jó atyám, imádlak.
Bizva kelek, fekszem,
Megtartasz te engem.
Egész világ ott van
Ölelő karodban,
Akaratod nélkűl
Egy hajszál se görbűl.
Őre a világnak!
Jó atyám, imádlak.
Reszket a szivemnek
Minden fájó hurja,
Pengeti a rózsám
Hófehér kis ujja.
Pengeti kaczagva,
A mig el nem pattan
Kitörő panaszszal,
Elhaló sohajban.
Halász, halász, mit csinálsz?
– Hálót kötök, pajtás.
Minek az a háló?
– Hát halacskát fogni.
Minek a halacska?
– Paprikást csinálni.
Minek a paprikás?
– Utast vendégelni.
Minek az az utas?
– Bányát nézegetni.
Minek az a bánya?
– Vasacskát teremni.
Minek a vasacska?
– Aczélt kovácsolni.
Minek az az aczél?
– Szép kardot csinálni.
Minek az a szép kard?
– Katonának adni.
Minek a katona?
– Háborúba menni.
Minek a háború?
– Ellenséget verni,
Hirt, nevet szerezni,
Hazáért harczolni,
Ha kell, meg is halni!
Eddig volt, tovább nincs,
Szerelmemnek vége.
Visszaszállt keblembe
A nyugalom, béke.
Fürdettem lelkedet
Tiszta napsugárban,
Könnyező szivemnek
Hulló harmatában.
Lerázta magáról
A sugárt, harmatot.
Földi salakjától
Meg nem tisztulhatott.
Szerelmem elszállt a
Tiszta napsugárral,
Könnyező szivemnek
Hulló harmatával.
Nem fáj már a lelkem,
Száll az ég boltjára –
Csillagnak nem lehet,
Csak csillag a párja.
Te vadkezű vihar, ne szaggasd a levélt!
Egy-két futó napig hagyd élni még szegényt!
Hagyd csüggni még a fán utolsó mosolyul,
Hisz nemsokára már magától is lehull.
Te lelketlen világ, ne bántsd a lelkemet!
Hagyd csüggni szebb hazán tul a felhők felett!
Ne rántsd le haldokló ábrándvilágibul,
Hisz nemsokára már magától is lehull.
