Sáfáry László versei

Sáfáry László: Játék

A víz mellett találtam egy csigát,
házatlan volt és kék, mint az ibolya.
Megfogtam és a patakba tettem.
Egy kiálló száraz kis kődarab lett a börtöne.
Játék volt ez nekem,
neki kegyetlen és titokzatos csapás!
Milyen gyenge és kicsiny vagyok,
ha a hegyek felé fordítom szemem
és látom az évszázados, mozdulatlan tölgyeket!
Ha meg lenézek a lábam elé,
mekkora erő vagyok,
micsoda hatalom!
Ó, hogy csúszott,
hogy mászott a szerencsétlen csiga,
már tízszer ment körül a tenyérnyi kövön,
minden pillanatban nyújtogatta szarvait,
s mindég be kellett ijedten húznia!
Végül kifárasztották az ellenséges, hideg habok
és megpihent börtöne közepén.
Megsajnáltam a szegény csigát,
a partra tettem,
eredj utadra,
földünk kicsinyke kék virága!
Én is tovább indultam vidáman,
hiszen olyan jó szabadnak lenni,
és még jobb szabadságot osztani!
Még egyszer visszanéztem a part felé,
ahol oly hatalmas voltam, egy élet ura!
Már két csiga kúszott egy páfránylevélen,
és kék volt mind a kettő, mint az ibolya.

Sáfáry László: Látófa

Magas látófa áll a földeken,
a csősz itt őrködik, ha van mire,
most fehér körös-köröl az egész látóhatár,
esik a hó, lépéseimnek sincsen már nyomuk
A hó alatt most pihen a föld,
a meleg földben nő a csíra…
A világ már régtől régen teremti önmagát,
forró szelek suhantak át e tengeren,
teremtő porszemek hulltak alá
itt a földeken
s amott a dombok szikláira,
mégis hiába lesz az aratás,
kevés embernek lesz kenyere,
hiába lesz a szüret,
kevés embernek lesz bora.
A teremtés munkája elakadt,
nem elég lesni a napot, esőt,
az időjósok jelentéseit,
a szelek szárnyán sem jön teremtő, finom homok.
De porszem vagyok,
porszem vagy te is,
és mindannyi ember, ki jobbat akar,
nem hiába hulltunk az életbe a határtalan időből,
a teremtés munkája folytatásra vár,
az idő parancsát nekünk kell teljesíteni!
Akár lágy homok leszünk,
akár viharként fogunk e földre rázuhanni,
derékba fognak törni a korhadt fák
és a korhadt emberek.

Sáfáry László: Hóviharok ideje

A társaság népes és igen előkelő,
nem is tudom, hogy kerültem bele,
meleg van itt nagyon,
a sok fecsegéstől fojtó a levegő.
Gyorsan el innen, legalább gondolatban:
apró faházban ülök fent a havasokban,
a téli viharok, hóviharok ideje eljött,
a félvad lovak karámokban várnak a legelők tavaszára,
élőlény nincs sehol,
farkasordítást is csak néha hallani.
A hó szinte egy darabban ereszkedik a földre,
és zúg a szél.
Ide nem jön most emberfia,
nem tud most hozzám jönni senkisem,
a hó mindenkit elfed előlem,
csak egy pontot láttam mozogni a völgyben,
talán a lány volt, akit szerettem,
de az is elmerült a hóban.