A végtelenből jött, de a platánok
Hallgattak, a sok zord, kevély sudár,
– Csak villámtól reszketnek a titánok,
Mit nékik egy kis halavány sugár! –
S ő félve zuhant alá, a mogorva
Törzsek között oly sötét volt a kert!
De lenn egy csöndes, paraszti bokorra,
Egy alázatos, vak pajtásra lelt.
Akkor a sugár szelíd aranyszája
Súgott valamit, s meghalt a sugár,
Ám megszületett március csodája:
Ezer rügy-szemét rányitotta már
A vak bokor az elámuló estre,
S minden szeme a Végtelent kereste.
1923.
Mint nyugvó úrnőt piperéz remegve
A néger rabnő lágy s illatos ujja,
Úgy szépíti a lankadt tájat újra
A setét ujjú, alázatos este.
Bús rableány! ki kékszínűre fested
A fák kontyát, s a holdnak hervadt arcát
Ezüstösre kendőzöd, csúnya hajszák
Miatt gyűrött orcám úgy simogasd meg,
Mint régen egy lány, ki mióta elment,
Oly fáradt illatú nekem az élet,
Mint most a mély és elsötétült kertek,
S kiért, míg csüggedt fővel várlak téged,
Oly forró s oly könnyes a szívem vágya,
Mint jöttödkor, est, az özvegyek ágya.
1909.
Régi igazság, hogy az üstökös csillag
Háborút jelent az, ha az égre ballag.
Az üstökös után, bár kicsit megkésve,
Ki is nyílt minálunk a háború kése.
Hej, ez a háború iszonyatos bús ám,
Melyről most zengni fog zord éneket múzsám,
Nem afféle piti tripoliszi harc ez,
A honfi-szívekbe iszonyúbban mart ez.
Mert mikor a török az olaszba döfköd,
Vagy mikor a japán az oroszra köpköd,
Mi ez ahhoz képest, mikor két direktor
Tépázza meg egymást, s a vérük direkt forr.
Jó Zilahy Gyula vala egyik részen,
Nyilatkozat-kardját kihúzta merészen;
Másik részen vala Mikulás Erdélyi,
Ő is bátor vala, azaz nem mert – félni!
Szörnyű vala nézni, mikor összecsaptak,
Volt dolga huszonnégy vidéki hírlapnak,
Szenzációs cikkek címe volt ökölnyi,
Így indultak ők el színdirektort ölnyi.
Legelül robogott Nagyváradi Napló,
Fülibe volt dugva három tüzes tapló.
Erdélyi Mikulás úr lovagolt a hátán,
Kaján volt s fölényes, mint egy trottli sátán.
Utána robogott a bősz harci ménnek
Egy bús szürke csacsi, őt zengem most én meg,
Sajtpapír képezte ennek sovány húsát,
S becéző neve volt: Debreczeni Ujság.
Gyan Thula ült nyergén ennek a szürkének,
Gyan Thula! – e névtől ellágyul az ének,
Gyan Thula! – a dicső, híres kofa-király,
Kinek erőssége a nimole-irály.
Felvonult a dísz-hős Frimm-féle mezében,
“Dugóhúzóbogár” bűzlött a kezében,
Köröskörül abroncs vala az ő fején,
Hogy meg ne repedjen a lángésztől szegény.
A harci kiáltás felzendült most: I-á!
S Gyan a szegény Zsülnek a vérit kiivá,
Erdélyi pedig, hogy nőjön harci kedve,
Magát, mint hőst, direkt bolhákkal csípette.
Dúlt az iszonyú harc hét napokon által,
Szitokkal és bőven kiköpködött nyállal,
Végre megállottak a harcosok bőszen,
És mindenik így szólt: Világos, hogy győztem.
Amaz oroszlánok, akik a mesében
Addig marták egymást májban és vesében,
Amíg mindkettőnek csak a farka maradt,
Azok sem rúgták így a harci port s sarat.
Mikor elfáradtak, harcuk újra kezdték,
Bizony ez okozza majd a világ vesztét,
Mert e színi harcnak tán sose lesz vége,
S ebbe gebed bele majd az Örök Béke.
Stead, aki az Örök Békét könyvbe írta,
Most már tudjuk, mért halt hűvös hullámsírba,
Megsejté e harcot bús próféta-lelke,
S kétségbeesetten ugrott a tengerbe.
Bús időket élünk, jó olvasóm, rettegj
Minden reményeink semmisülve lettek,
Gyan Thula nem nyugszik harccal kél és fekszik,
Bár a kerek világ bele is betegszik.
Nem nyugszik Gyan Thula, sziporkázik s öklel,
Lapja fejét üti tökkel ütött tökkel,
S csak akkor szünteti kissé a vad mámort,
Mikor megcsókolja dr. Révi Nándort.
1912.
Mi az, mi szerte a hazában
Üres hordónál különb módra pang?
A (bank).
Mi az, mit összeszedni nem tudok,
Bár falba verjem a homlokomat?
A (kamat).
Mi az, mi délibáb gyanánt övez,
És nincs isteni hatalom,
Amelynek segélyével testet öltsön?
A (kölcsön).
Hová küldöm az uzsorást,
Míg vigaszt keresek dalba, zenébe?
(Fenébe.)
1912.
Pompázó, lusta, édes alkonyat
Arany szeme méláz a lomb közén át,
De roppant árnyak, feketék és némák,
Cammognak már a vén erdő alatt.
Alaktalan vad alakok, a fákhoz
Dől szörnyű testük, és sóhajtanak;
Szegény, vak rémek, mit óhajtanak?
Tétova, ferde, nagy karjuk kit átkoz?
Ó, a sötétség! érzed? zűrös árja
Átömlik rajtad: minden pórusodba
Betódul, hűsen, selymesen, suhogva,
S szived átfonja fekete hinárja…
1917.
Vígan rikkant a Pasics, a Pasics:
Monarchia! rendre sohse
Utasics, utasics!
Szerb térdeken kivirágzott a retek, a retek,
Én csak mindig kikötőcskét
Szeretek, szeretek!
Szerb homlokon retekből nő a redő, a redő,
Nem ártana egy tengeri
Feredő, feredő!
De a fránya nagy hatalom mind irigy, mind irigy,
Így szólanak: a tengertől
Elerigy, elerigy!
Bánat árnya Pasics retkén átsuhan, átsuhan,
Opasno je, ez nem fürdő,
Csak zuhany, csak zuhany!
1912.
Ketyegésében rekedt, tompa dal van,
Virrasztó éjen gyakran nézem őt –
S úgy rémlik, lengő teste szeli halkan
Hiú forgáccsá az örök időt.
Nézem, milyen sunyin jár jobbra-balra,
Üvegkalitjából szinte lenyúl,
S bús életemre, a csüggedt fonalra,
Mint a párkák sziszegő kése hull.
S kiáltanék: hahó! fel! emberek!
Vigyázzatok! – De csend van a sötétben,
Hangom se fog, moccanni sem merek;
Száz mérföldig csak ingák vannak ébren,
Zord élükön titkos, vak fény inog:
Konok kések, arany gillotinok…
1923.
Mint messzi China földjén vasúti bús karambol,
Ujságban furcsa hír csak, s nem tépi idegem,
Mert tán nem is való, oly messzi s idegen,
Úgy rémlik most az élet, amely röpül és rombol…
Emlékek látogatnak szelíd gyermekkoromból,
Tünődöm tűnt szobákon, szavakon, szíveken;
Emlék! sok drága szénrajz avatag íveken,
Szénnel a múlt üszkéből, finom porló koromból…
Duzzadva kél a hold künn az alvó, halvány dombról,
S ragyogva leng túl minden vak földi sokadalmon:
Zűrös vásár fölött szép, elszabadult ballon!
Nézem, s tünődő, álmos mosolyom kérdi: vajjon
A tűz duruzsol-e, vagy bánatomat hallom,
Mely karmait bevonta szivemben, és dorombol…
1916.
Ha meggyógyul a gége,
Szép lesz életem vége.
Ellenben két napja a fogam is fáj.
Ez már báj. (Költői szabadság: baj helyett.)
Nem vigasztal a tátrai táj
S a kilóim számát növelő háj.
Oh szorszom mitoj mondja máj
(A selypítés a rím kedvéért poetika licenciáj),
Hogy: Állj!
Tovább ne fájj!?
Majd a késmárki orvos fogamba váj,
Áj-váj.
1916.
Vén, halottas esti kert.
Itt-ott ferdén, egyedül
Egy-egy tél-túl földbevert
Furcsa fejfa hegye dűl:
Megpihenne, ósdi rom,
Elzuhanna békiben
Lent a füves, ó siron,
Hol gazdája rég pihen…
Most a tiszta esti ég
Gyengezöld és tág mező,
Nyúgodalmas, rest vidék,
Egy-egy halkan érkező
Csillag csillog: angyal ott,
Őrző angyal, azt hiszem,
Földre ballag most gyalog,
S kézi kis lámpást viszen…
Béke, béke… lomb megett
Vén feszület feketül,
Karja most, az átszegelt,
Kétfelé lágyan vetül:
Elgyötörte estelig
Véres és szöges tusa,
Ölelő most és szelíd
Ívü fáradt gesztusa…
Béke, béke… élni ma
Nem fáj úgy, nem tépdesem
Lelkem váddal, vén ima
Zsongat búsan, édesen:
Útbafáradt vén legény
Estimája… dédapám
Énekelte még, szegény,
Vándorútján hajdanán:
“Útvigyázó szent kereszt!
Vándor míves esdekel,
Új bolygásra úgy ereszd:
Féluton ne esne el;
Légy kegyelmes tútora,
Vén csontot hadd várja már
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál…”
Régi emlék, furcsa dal…
Ó, mikor még, kis legény,
Próbálgattam fiatal,
Félénk hangocskámmal én,
Kandallós, vén, víg tanyán,
S megrettenve hagytam el,
Látva: szép, szelíd anyám
Mily búsan s némán figyel…
Béke, béke… vár reám,
Egyre vár az ócska ház,
Ablakában ül anyám,
És az estbe kivigyáz…
Jaj, de lelkem-testemen
Lomha, bús egykedvüség,
S eltünődöm: istenem!
Messze kell-é menni még? …
1911.
