Tóth Árpád: Lukács elmegy

Míg írom e pár sort,
Mint mondani szokás,
Kínosan feszengek,
Hogyisne, mikor –
Nagy bút hirdetek,
Nagy bajt zengek!
Hogy adjam tudtára,
Kíméletesen,
Olvasóm, önnek,
Hogy ránk mily borús,
Iszonyú, zordon
Napok jönnek?

Ezt nem érdemeltük a sorstól
Mégse, mégse:
Olvasta, kérem, hogy a Lukács
Elmegy Bécsbe?
Elmegy szegényke,
S ott marad végleg!
Ah, belehalunk ebbe
A nagy búba, félek!

De megérdemeltük,
Hazánk, valljuk be,
Ezt a bús sorsot,
Miért is törtünk
Szegény Lukácsnak
Az orra alá
Annyit sót s borsot?
Ah, mostan elhagy,
Miként Rómából
Bősz Corjolánus
Tovalépett,
Elhagy, mint Szent Pál
Anno dazumal
Az oláh népet.
Az, elhagy és többé
Nem boldogít minket
Panamák szagával,
S óh, jaj! háromszoros csapás!
A Tisza Pistát
Nem viszi magával!

1913.

Tóth Árpád: Húsvéti apoteózis

A Nagyerdőn vagyunk! A viztorony mellett.

NYUSZIK KARA (üdvözli a felkelő napot).
Mi vagyunk a nyuszikák,
Rajtunk gyönyör uszik át,
Ma fog a húsvét lefolyni,
Ma fogunk, ma fogunk
Piros tojásokat tojni.
Megírta az Én Újságom
Szép húsvéti száma,
Tojunk egy szép piros tojást
Mindenkinek máma.
Mindenki kap egy szép tojást,
Nem vagyunk mi meddők,
Még Prohászka is kap tőlünk
Egyet avagy kettőt.

PROHÁSZKA HANGJA (a távolból).
Rátok gondolok, nyulacskák,
S kél bennem fohászka,
A távolból áldást küld a
Búcsúzó Prohászka.
Áldott legyen tojásotok
Sárgája s fehérje,
Tojjatok egy piros tojást
A szerbek fejére.

Hajnali görögtűz. A nyuszikák tojnak. A víztorony orma zengeni
kezd, mint Memnon szobra Egyiptomban, s ő is köszönti a hajnalt.

A VÍZTORONY:
Felépültem végre
Pótadói pízből,
De testemben nem megy
Sehogyse a víz föl.
Na de csakhogy felépültem,
Kint vagyok a vízből.
Csak egy nagy súlya nyom
Engemet a gondnak:
Mért van nekem olyan ormom,
Mint amilyen Párizsban van
A nagy Pantheonnak?

AZ ALKOTÓ SZAVA (t. i. a víztorony alkotójáé):
Ne nyomjon tégedet
Nagy súlya a gondnak,
Pantheonnak kell lennie
A jó víztoronynak:
Beléd lesz majd sok városi
Vívmányunk temetve,
Nagyszerűen illenek majd
A te – vízfejedbe.

A HÚSVÉT NEMTŐJE:
De most kezdődjék a locsolkodás,
Az ősi szertartás! Jó víztorony,
Loccsants a légbe enyhe vízsugárt,
Locsold le például a szürke port,
Mit Debrecenben szellők szárnya hord.

A VÍZTORONY (búsan):
Szép az, amit kegyed izen,
De kevés ahhoz az én kis vizem.

NEMTŐ:
S nyulacskák, ti is legyetek serények,
Viruljanak a nyuszika-erények,
Lustálkodni egyőtöket se lássak,
– Költsétek ki az ajándékokat,
Amit majd örömmel fogad
És elküld sok nagy férfiú egymásnak.
Igyekezzetek nyuszikák:
K. Tóth Mihály úr puszikát
Küldjön Márk Endre bácsinak,
Aki viszont barátilag
A kultúrtanácsnokot lepi meg,
Ez meg prezentet küld a Beöthynek,
És így tovább, körbe-körbe,
Költsetek ki egy új Nemzetes asszonyt
A Csokonai-körbe.
Csináljatok sok ilyen kedves dolgot,
Legyen Debrecen végre boldog.

Tableaux! A húsvét végleg felvirrad. Ünnepi csend,
melyben csak az üzleti élet halk pangása hallik:

Ping-pang,
Giling-galang.
Ácsi, ácsi.

Húsvétra írta ezt a jó kisgyerekeknek
Torpedó bácsi.

1913.

Tóth Árpád: Egy mozdulat

A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,
Az “örök” szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,
E kéjes mozdulat, mellyel a poharat,
Az édes poharat bús számhoz közelítem.

Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben
Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk
Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még;
A kedvesem kezét emeltem ily szelíden…

Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat!
Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral?
Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…

Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat
A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal,
Mely a szivembe rothadt, és mérgez, bár nem él…

1911.

Tóth Árpád: Szavak szobrásza, én…

Szavak szobrásza, én, ki sokszor álmodoztam
Faragva fínom ígén, hogy egykor, ritka mester,
Dobbantom népem szívét meg nem romló remekkel,
Alázattal nyulok szerszámaimhoz mostan.

Egy ifju, megholt férfit mintáz e gyenge ujj ma,
Ám míg kedves alakját idézem, gonddal mérve,
Meleg fátyol homálylik a művész bús szemére,
S halk tünődéssé ernyed a fájó, lassu munka.

Ó, légy hát engedelmes, szavak szeszélyes érce,
A szív, a hű kohó, olvasszon hő folyammá,
S nemes formákba öntve, szelíden hűlj olyanná,
Minőt a gyarló mester édes ihlete érze.

Katona volt az ifjú, ám szók, csörögve zajlók,
Félistenné ne zengjék; mord “hős”-szó, el ne fedd
Riadt ember-szivét, zord páncél, el ne vedd
Tartása hanyag báját, mellyel csevegni hajlott…

1916.

Tóth Árpád: Miért?

Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.

Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!

Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom…

S a halál szól irgalommal:
“Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen.”

Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni, akarok!
Miért? balga, bús titok!

1906.

Tóth Árpád: Őszben – tavaszról

A csendes és fakó kis udvaron
Magam beszélgetek az éjszakával.
A boldogok menyboltja fukaron
Szór ide fényt. S mint haldokló madárdal,
Olyan ez az ének.
Oly könnyes, csendes és oly búcsuzó.
Tegnap még végigbabráltam a fákat.
A sárga rózsát és a pirosat
Megkötözgettem. S vágyak, tilosak,
Susogtak hozzám. A kis öcsém szép fejét
Lankadt kezembe fogtam, s mesét meséltem.
Esti pirosság csillogott
Kis balorcáján és setét ruhámon.

“Bátyó, tavasszal, majd ha Pestre mégysz,
Olyan lovat hozzál, amelyik nem borul fel.
Ez a régi mindig felborul…”

Tavasszal?…

Ó, zöld fűtől és gyermekkacagástól
Friss kikelet! ó, primulák!
Ó, ezüstös palástú
Hosszú felhők… május…

1907.

Tóth Árpád: Pünkösdi gyermeknap

Itt van, nemde,
Ön is vette észre,
A gyermeknap,
Mely terhet ró kendre?

Urnák állnak
Kint az utcasarkon,
S a sarkadra
Lépnek s mondják: pardon!
Úrnők mondják:
“Pardon! álljon meg kegyed,
S ejtsen az urnába
Fillért avagy bankjegyet.”
És az arcunk
Szép lesz, mint a kréta,
Eszünkbejut tegnapelőttről
A margaréta,
Hej,
S búsan lecsügged a fej.
Ámde
A bún az ember
Könnyen tul ad,
S ismét víg lesz a hangulat,
Mert Borbély Lili,
Ki a táncban cárnő,
S aki a legszebb hacacárnő,
Ellejti még egyszer
A hacacárét,
S te úgy véled, jó olvasóm,
Hogy nem kár
Az utolsó krajcárért,
Mely zsebedben maradt még ma,
S kiadod azt is
Jótékony célra.
Azonban
A jótékonysági haszonban
Percentet ad ő is,
A Nagyerdő.
Hol illatos lesz a lég
A sok néptől,
Mint a tepertő,
És elfogy sok sör,
És sok bor is,
És boldog lesz sok káplár
És sok Boris,
És lezajlik
A víg népünnep,
Lesz sok rúdmászás
És nem kevés
Lepényevés

És egyéb attrakciói
A szent ügynek.
Így a város
Minden lakója
Lerója
A gyermeknapi akciót,
S csak én egyedül képezek
Egy nem ünneplő frakciót.
Ajkamon sóhaj rándul át,
Mert nem tehetek az urnákba,
Legfeljebb, sajnos,
Pár zálogcédulát.

1913.

Tóth Árpád: Jöjj, vihar!

Várom: még egyszer tán zengő vihart hoz
Az élet, s halk hajóm a tengeren
Hazárd, utolsó táncra engedem:
Zúzódjon szét, vagy lengjen drága parthoz!

Csak ez a csend, e tespedt ájulat rossz
Csendje ne volna! egy-két emberem
Teng-leng a bús hajón reménytelen:
Pár vánnyadt vágy, pár züllött, vézna matróz…

Mert elfogyott a nyomorú ital,
Az állott rum: az egy-két csöpp reménység,
S jaj, józanok a szegény tengerészek…

Jöjj, tégy velük jót, irgalmas vihar,
Hadd lenne boldog part borától részeg
Már végre mind… vagy nyelje el a mélység!…

1911.

Tóth Árpád: Rozskenyér

Nézem a homorú völgyet,
A tárt ölű lapályt:
Nagy, ősi fenyőfa-teknő,
Mit vén idők véseje vájt.
A jámbor tót falucskák
Mint békés rozskenyerek
Töppednek a barna teknőn,
Mind oly szelíd s kerek.

Falusi, kerek kis sorsok
Jóízét érezem,
A sok apró, messzi tornyot
Simogatni nyúlna kezem:
Ó, falvacskák, kiket a béke
Hűs kovásza dagaszt,
Békételen szivemnek
Izenjetek vigaszt!

Már esti homályban ültök,
Csak itt fenn sajog a táj,
Fátylasodó szememnek
Hunyó nap bús tüze fáj;
Hunyó, rossz nap parázsa
Szívembe ette magát, –
Kis falvak, pöttömnyi békék,
Adjatok jóéjszakát…

Álmodjam rólatok ma!
Míg csöndetek takar,
Pelyhes csönd, szívig és állig,
Tán zsongul az árva zavar,
Rámsimítja az álom
Sugárzó, szép tenyerét,
S kiformálja szivemből
A béke rozskenyerét.

1924, Ó-Tátrafüred