Csitt, csitt!
Nagy, sötét köpenyben
így kell mindörökre
burkolózva mennem.
Csitt, csitt!
Fekete köpenyben
így kell a kezemet
a szívemre tennem.
Csitt, csitt!
Zúgnak az út fái:
de csak az én titkom
hogy szeretett fájni…
Csitt, csitt!
…és hogy fáj szeretni
és sírok is néha
ne tudja meg senki!
1924. szeptember 30.
A fájdalomból sohse lesz dal,
Vagy csak idővel, mikor enyhül.
Ha igazi, nagy bánatom van:
Köny fakad, nem dal a szívembül.
Ne féltsd a költőt a haláltól,
Akárhogy zokog énekében…
Ha dal fakad már bánatából.
Túl van minden nagyobb veszélyen!
Az éveket, a messze, messze szálló
Szép éveket, Uram, ki hozza vissza?
Vagy várja őket örök kikelet?
Szerelmemet, a messze, messze illant
Szűz csodaszarvast, Uram, hol lelem meg?
Vagy várja őt is egy örök csalit?
A bánatot, a messze, messze elment
Szent felleget, Uram, hol látom újra?
Vagy várja őt is örök üdv ege?
Az életet, a messze, messze tévedt
Víg életet, Uram, még megtalálom?
Vagy tán a Fájdalom csak az örök?
Harapd el a sírást és nézz fel a napba!
Lásd, nagy fények és erők zúgva iramodnak,
Lásd, mély televénybe fogózva, gőggel állnak az erdők,
Csillogó vasrudak s kalapácsok, halld, dübörögnek.
Ne legyen most más: csak az izmod,
És a fény tág szemeidbe zuhogjon.
Hisz tudom én: fájdalom harapja a szíved,
Puhára zúzta már fehér asszonyok foga-éle,
Vágy, pénz s másoknak szeges csizmasarka,
S jó volna sírni, ledobni magad
Halálosan szép, buta holdsütésben.
De te, a harapó fájdalmadat harapd el
És vad torokkal riadót üvölts a nap felé,
Vannak még sujtó erők és öklelő hitek is:
Büszke hidak és királyi paloták várnak rád,
Hogy jöttödre némán torpanjanak le győztes lábad elé.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
A fájdalommal, gyermekek,
– Láng az, mely éget és emészt,
Kard, mely önvéred ellen készt, –
Tréfát ne űzzön versetek.
1866 körül
Szakaszd ki vérző szívemet
Már egyszer, irgalmatlan ég!
Hogy átokká tedd éltemet,
Ez volt, csak ez volt hátra még.
Válaszd el már bús lelkemet,
Kegyetlen néma fájdalom!
Temesd hozzája testemet,
Zárjon kettőnket egy halom!
1795.
Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,
melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.
Ki mondja, hogy rövid az élet? Hosszú az, nagyon hosszú,
ki-nem-várható utazás, egyik helyről a másra,
hánykódás a zavarban, melynek nincs soha vége.
Elhagynak, akiket szerettünk, elhagyjuk, akik szeretnek,
elhagynak a barátok, elhagynak a remények,
csak mi maradunk itten, a tenger időben,
ébredve, elaludva, munkálkodó szívünkkel,
gondolkodó velőnkkel, folytatva robotunkat.
Miénk az izmok acélja, a pénz, az egészség,
csupán az élet nem, mert már sokat éltünk,
s ismétlés az egész, ismétlés lomha unalma.
Lélektelen kézzel kanalazzuk az ételt,
hörpintjük poharunkat. Ismerjük az ízek özönjét,
a nők száját is, kik fényes selyemingben,
mint gyors, tétova lángok lobognak a homályban,
és sírnak megkoszorúzva karjukkal az ágyat,
hogy hajnalban keserves válásra üt az óra.
Ismerjük ami volt s lesz, kérdésre tudjuk a választ,
tudjuk előre a tavaszt, a nyár ragyogását,
s azt a pillanatot, hogy koradélutánon
végigfut a körúton az ősz és tépi a ponyvát,
s gyászbaborul a zúgó kávéház körülöttünk.
Máskor ilyenkor vártuk, kavarva feketénket,
a szent, ritka vadat, a sorsot, a nagyszerű sorsot.
Ám most nincs csoda már. Csak a régi van, csak a régvolt,
csak a bánat van, s az higgadtan, de keményen
fújja goromba dalát. Dicsérd azt a parancsot,
mely idején golyót küld ifjú szivedbe,
s átkozd, százszor-ezerszer átkozd meg a sebész-kést,
mely elránt a haláltól s itthagy hosszan a földön,
lábbadva, halaványon, hegesedő reménnyel.
Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,
melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.
Szív, örömtől elszokott szív,
Multak gyászos özvegye!
Meghervadtál, meghajoltál –
Az vagy-é még, aki voltál,
Árva szívem, az vagy-e?
Óh, neked már fáj a bú is,
Az öröm is fáj neked!
Bánt az árnyék, a derű is,
Bánt az édes, keserű is,
Mint a szegény beteget.
Nem a régi fájdalom már,
Évek folytán ami rág:
Csupán mérgét hagyta benned,
S minden illetésre szenved
A tulérző fájvirág.
Jer! a multak hűs derével
A jelent tovább ne öld.
Mi okod van új panaszra?
Nézz a kikelő tavaszra:
Ege fényes, lombja zöld.
Jer! az áldott szép természet
Enyhe öle hívogat;
S temetőn, bárha bolyongok
Eltakarják üde lombok
A sötét sírhalmokat.
