Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek?
Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk
Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről,
Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal
Kettényílt az örök titok kárpitja előtte…
Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók
Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát,
Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség,
És ő még fül nem hallott szent angyali hangú
Énekek énekein kezdé dicsérni az élet
Felséges voltát, mely várja az emberi lelket.
Megtetszett kedves zengése az angyali karnak
S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot
Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.
Filozófia témájú versek
Móricz Zsigmond: Reszket a gép
Bánt, hogy eszközökhöz kötve, nem vagyok
képes tovább jutni eszközeim lehetőségén.
Úgy érzem magam, mintha gátak szorítanának
össze, hogy kis mederbe tömörüljek, holott a
szük határt akarnám megszélesíteni.
Ismerem a Van-t és nem vagyok képes
megismerni a Nincsen-t: holott jól tudom, a van
nincsen és a nincsen: a van.
Itt lappang tudatom alatt a végtelen érték
és rá vagyok kényszerítve a kolduskodásra:
Semmivel sem bírok-e hát, csak ami
érzékeim alá esik? hisz ott kezdődik az érték, ahol
elhal a sensus.
Undorodom már a formáktól, hogy a fizikum
jelenségein át kell tapogatnom a lényeg után.
Verjétek ki a szememet, hogy lássak,
tépjétek ki a fülemet, hogy halljak,
fosszatok meg érzékeimtől, hogy a
Létfölöttire koncentrálhassam magam.
Ha meghalok: igen: kiszabadulok.
Mért félek hát a haláltól?
Nem én félek: az Én: csak a nyomorult
test. Itt a szív körül: reszket a gép.
Mert én a Gondolat
a Végtelen minden szépségét érzem
és vágyom és óhajtanék felszabadulni.
De ez a döglendő test félti kis kenyerét.
Budapest, 1920. január 1. (A közlés időpontja: 1925. január 1.)
Endrődi Sándor: Elitéltek
Nekem a porban fuldokló tömeg,
Ezek az élő, küzdő emberek,
Mind úgy tűnnek fel, mint az elitéltek.
Köröttük hír, dicsőség, ifjúság,
Ujjongó lárma, zengő harsonák,
Diadalittas bűnök és erények.
De mintha mindez azért volna csak,
Hogy mámorukban elkábuljanak,
S ne tudják, mikor a – vérpadra lépnek…
Reviczky Gyula: A fény
A fénytől kérdé egykor az erő:
Mondd, nem unatkozol, semmittevő?
Mit én építek vagy, ha kell, lerontok,
Te csak szemléled s nincsen semmi dolgod…
S felelt a fény: Hol én hiányzom, ottan
Erő hiába működik: kaosz van.
Ady Endre: Az új hitvallás
Ahogyan azt kevesen járják,
Én megjártam becsületesen
Tarkult eszmék Kálváriáját.
S már ott tartok, ahol elhagynak
Önző, utas, bolond ideák
S nem kivánok semmit – magamnak.
Már nem súgom, immár kiáltom:
Uj táborok, jőjve jőjjetek.
Győzelmetek hallva: megáldom.
Népszava, 1908. május 10.
Reményik Sándor: Vagy-vagy
Vagy egy nagy mű, – vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, – vagy gyémántfényű tél.
Vagy az Úristen, – vagy az emberek.
Vagy a kolostor, – vagy fészek-meleg.
Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.
Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!
1934. május 19.
Somlyó Zoltán: Végtelenség
Ki tudja megmérni a szőlőknek borát?
Vagy ki láthat a végbe, tüskön, bokron át?
A venyígének nedvét az Isten érleli.
S a tüskebokor lángja képével van teli.
Ki tudja életében érteni a halált?
Vagy ki tud boldog lenni, ha bánatot talált?
Isten ugy adja nékünk a halált, zálogúl.
S a boldogság s a bánat egy a halálon túl.
Ki merné azt kutatni, a vizben mi az iz!
Ki tudja a madárról, hogy útja hova visz?
Vagy Isten keze súlyát megmérni ki meri?
Mikor tengerek árját haragvón kimeri.
És nyomát a kigyónak ki látja a kövön?
Vagy nyomát a hajóknak a tengertükrön?…
Reményik Sándor: Emberentúli kék
Oly kurta volt az élet.
Oly csonka volt a szépség.
Oly ritka volt a béke –
S minden fél-boldog percbe
Annyi fájdalom s félelem vegyült:
E szín-skálának kellene legyen
Emberentúli kékje:
Valahol egy ősz, hosszú és derült.
Ahonnan vissza-látva
Szükségszerű minden gondunk-hibánk.
Fénylik felénk értelme-felfedetten –
De már többé nem tartozik reánk.
1936.