Koldusai a Legalábbnak,
Kiket rugdosnak, megaláznak.
Morzsákra éhes béna-gyávák,
A Legalábbot, azt imádják.
Napjuk nem élet, nem halál:
Legalább ez, legalább ennyi.
Az élet-asztal szőnyegén
Nyujtózva, lesve elpihenni.
A Minden vágya ég a számon,
A Minden üdve szitja vérem.
Minden kell, minden, ami Álom,
Vagy elpusztulni bús kevélyen.
Az ősz sugáros délutánján,
Egy boldog percért elüzenni:
Alázott fővel mondom én is:
Legalább ez, legalább ennyi!
Bábel
újra-épülő, szörnyeteg
tornya sötéten áll fel.
Százan
hordják a követ, vasat, márványt,
gőgös, nagyzajú lázban.
Görbe
ásóval őszi udvaron
jeleket írok körbe.
Reszket
az est a tölgyek sudarán,
amikor ásni kezdek.
Mások
minél nagyobb tornyot emelnek,
annál mélyebbre ások.
“Miért, – miért?”… Az örökös “miért”
Szó, gondolatközhely, mely kérdve kérd.
Veszkődik, mint a sajtkukac a sajtba’,
Erőlködik, hogy kikaparja
A lét értelmét…
Istenadta férge!
E bolygó sajtnak kőkemény a kérge,
S a lét értelme, a megfoghatatlan,
A szellembénító kérgen kivül van,
Ezt át nem rágod…
Tisztelt sajtlakó,
Vígan faló, de jól sosem lakó,
Hagyd a “miért”-et, nyugodjál meg abba’,
Hogy holtig él a sajtkukac a sajtba’,
Nyugodj bele: a lét értelme annyi,
Amennyit te fel bírsz belőle falni.
1931.
Egy fényt, egy súgárt, s egy képet fest az Igazság:
Mégis ezerképpen tűnik előnkbe nekünk.
Nem csoda: mert amint sürü, vagy ritka az elme,
Úgy szegi a súgárt célja, s aránya fele.
Nem az átlátszó forrásvíz kell nekem.
(Zavaros, sáros és gőzölgő fakadás
gyógyít engem a mama-földből.)
Két kezet láttam, meztelen két kezet.
(Az egyik fiú volt, a másik meg leány.
Imára voltak összetéve.)
Homlokod lámpa, mint a bányászoké.
(Szépen ég, de ne hidd, hogy sokra mégy vele:
a fénye takar, mint egy fátyol.)
Kedvesem arcát sohase láttam én.
(Mindig álarcosan ölelt meg engemet.
De saját szívemet se láttam.)
Már rég nem élek, mozgó halott vagyok.
(Szívemben esztendők tudják, hogy nem lehet
egyszerre élni és szeretni.)
“Az új miért jobb mint a régi?”
S a régi mért jobb mint az új?
A rosz, bár régi, rosz marad:
Az új, ha új is, jó, ha jó.
Világos, és csudálkozol?
1819.
Ott lenn, a víz alatt
Egy másik, mélyebb ég;
S hogy kisímult a tükör:
Ezernyi csillag ég,
Ragyogj, ragyogj,
Te vízalatti ég!
Ragyogj, ragyogj,
Te örök Ideál,
Tőled el nem választ
Sem élet, sem halál,
Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül,
Fenn is, lenn is elérhetetlenül,
Ragyogj, ragyogj!
Ragyogj, ragyogj,
Örökkön tiszta kép
E lélek vízalatti, mély egén,
Én már tudom: Csak azt nem vesztem el.
A miről sose mondhatom: enyém.
Ragyogj, ragyogj
Éjféli Csillag, lelkem mély egén.
“Meg nem foghatom azt!” Ez örök szavajárta Kabának.
Nagy baj, jó Kaba: de róla nem én tehetek.
Hű szívet kíván az igazság, s hajlani mindig
Készet. Vagy ne tagadd, jó Kaba, vagy ne keresd.
Sokszor a villanyt eloltom
és hirtelen felnyitom
s minden úgy áll régi rendben:
a szék, asztal és sifon.
Csupán az óra egyhangú
kettyenését hallom én,
szemem zavartalan áthat
a levegő közegén.
Ami köztem és a fal közt
van, látom, a tér üres,
ez a szent tér, melyben minden
támad: az emberi test,
ebben lesz csillogó a fű,
ebben fú lombot a fa,
ebben vet lángot a villám
földöntúli szalaga.
De a kezemet hiába
nyújtom hirtelen ki itt,
üres a tér és a kezem
a semmibe ütközik.
Üres a tér, néhány lépés,
de rajta túl nem jutok.
Óh ha tudnám azt az imát,
amit az Isten tudott!
Ízt tudomány nélkül ritkán lelhetni magában,
Íz nélkül tudományt bírhat az elme gyakran.
Egynek az íze fanyar: mert sós, vagy sótalan étke;
Másnak nincs íze: nyelve, vagy ínye hibás.
