A több madarak közt, kik hű barátságban
Élnek hím s nőstény közt kötött házasságban,
Bámulásra méltók a kis papagályok,
S lehetnek a hites személyek példájok.
Mert nem csak mihelyest társaságba állnak
Egy észszel s erővel fészkecskét csinálnak,
Nem csak tojásukat aztán sorra ülik,
Szerelmök gyümölcsit míg lassan kiszülik,
S híven hordnak nékik vizet s fű magokat,
Míg szárnyokra kelvén tarthatják magokat;
Hanem ha fájdalmat, vagy bút egyik érez,
A másiknak szíve érte szörnyen vérez,
Sőt kínjai közt az, ha meghalni talál,
Bús nyögésit ennek végzi csak a halál…
Egy bölcsnek volt egy pár ilyen papagálya,
Ki mindennap gondos szemmel nézett rája.
Azt a gyors készséget csudálni nem győzte,
Melylyel egyik a más kedvét megelőzte,
Képzelte, de le nem tudta írni szókkal
Azt, a mit suttognak sok víg s nyájas csókkal.
Sokára a hímnek történt betegsége,
S párja nyögésinek nem volt szeri s vége,
Be nem húnyta egész éjjel is szemeit,
Sorra ápolgatta lankadt tetemeit,
Pehelyt hordott alá, s százszor egy órába
Vizet, vagy magot tett elalélt orrába.
Sőt egészségétől magát megfosztani
Kész volt; ha lehetne vele megosztani:
De semmit nem használt minden esdekléssel,
Mert holtát jelenti hörgő pihegéssel.
Látván a bölcs, hogy már magát elereszté,
Nem mozdítja lábát, szemét elmereszté,
Kivette mellőle, s hirtelen két felől
Két síma tűkört tett a kalitkán belől,
Hogy maga képével csalja meg bús párját,
S száraszsza meg méltó könye özön árját,
Vagy két nap hogy társa vele van, azt vélte,
Mikor a tükörben formáját szemlélte
S már oszlott mord köde bánatos szívének,
De majd kételkedve hivén két szemének,
Mint máskor kedvesét csókolni akarta,
S hogy ebben a tűkör köztök gátot tarta,
Víg öröme fénye hirtelen elszéledt,
S beforrt sebe kínja kétszeresen éledt.
Eltünt kedves társát mind addig zokogta,
Míg halálos álom szemeit befogta…
Boldog párok! kik ily szűz hűségben élnek,
Szíven szívet, kedven örömet cserélnek,
Fulánkjától a bajt, s fájdalmat megfosztják,
Mikor négy vállakra egyformán elosztják.
Új gyönyörűséggel foly minden órájok,
Még a komor bánat, s bú is nevet rájok.
Hosszú versek
Gyulai Pál: Silvester éjtszakáján
Az idő fut, tünnek évek,
Érzem immár súlyokat,
Rég elhagytak a remények,
Lángból hamv, mi megmaradt;
S mint vándor, ki fáradt, tévedt,
Visszanéz és meg-megáll:
Visszanézek rád, oh élet,
S nyugton várlak, oh halál!
Mennyit hittem és reméltem
Ifjuságom kezdetén,
S most romok közt rom, azt kérdem:
Vajjon miért éltem én.
Nem dicsőség álma bántott,
Nem vagyon, rang fénye csalt,
S mégis, mire szivem vágyott,
Alig birtam, már kihalt.
Sanyarú volt gyermekségem,
Ifjuságom szomorú,
S ha derült is olykor nékem,
Már sötétlett a ború.
Nem csüggedtem, szivem égett,
És sodort a küzdelem;
Két fényes csillag vezérlett
A haza és szerelem.
Hőn szerettem és szenvedtem.
Meg nem tört szivem hite,
A csalódást eltemettem,
S új remény, vágy enyhite.
Nem keresve feltaláltam
Kit igértek álmaim,
S a világot szebbnek láttam
Egy szelid nő karjain.
Angyalarc és tiszta lélek,
Áldozó sziv mély kedély,
Oh miért is ösmerélek,
Hogy csak egy pár évet élj
Karjaim közt, s hideg sírban
Porladozzál egyedűl!…
Könnyemet bár rég elsirtam,
Mégis most szemembe gyűl.
De emelt a sors vagy sujtott,
Nem feledtelek, hazám!
Mit tehetség, munka nyujtott,
Híven neked áldozám.
Küzdtem érted szívvel, ésszel,
Bár derűlne jobb napod,
Nem gondoltam bajjal, vésszel,
S átszenvedtem bánatod.
Láttalak láncod lerázva,
Küzdni, győzni oly dicsőn;
Láttalak majd, megalázva,
Meggyalázva rémitőn.
Bosszu és düh, bú és kétség,
Hány sziv megszakadt bele!
Aggva: vaj’ lesz-é jövőd még,
Tölt el éltem jobb fele.
Tiprott lelked im feltámad
S új nagy tettre bátorít!
Rövid öröm, hosszú bánat,
Hivságod megtántorít.
Mily erényt szült szenvedésed,
Jó szerencséd mennyi bünt!
Újra aggok, féltve téged,
És hitem kétségbe tűnt.
Nem, hazám, te el nem veszhetsz!
Veszszen bűnös nemzedék!
Uj hittel új pályát kezdhetsz…
Mily örömmel küzdenék
Még egyszer! De lelkem szárnya
Tépve, törve – lankadok,
A romok közt multak árnya,
Elhaló visszhang vagyok.
1875.
Móra Ferenc: Vándormadarak
Jönnek már a fecskék, mink meg elmegyünk
Más tanyán tengetni zselléréletünk,
Idegen portánál még idegenebb
Tájon árendálván lakozóhelyet.
Könnyű nektek, Isten kőmívesei,
Köszöntőtök vígan elcsicsergeni,
Hisz ahogy hagytátok, régi fészketek
Az eresz aljában úgy vár bennetek.
Árny borul rá s napfény kacsingat bele,
Legyezi lágyan a lugas levele,
A vén szarufának ótalma alatt
Nevelhettek benne sok fecskefiat.
Biz könnyű tinéktek, friss fecskecsalád:
Egy fészek nevel fel apát, unokát!
De mennyit kell addig bolyongni nekem,
Mig szárnyra bocsátom az én kicsinyem!
Hányszor űz még addig engem tétova
A dús dölyfe és a magunk nyomora!
Nem ti, két hazájú friss fecskehadak,
Mi vagyunk hazátlan vándormadarak!
Itt már úgy szerettünk. Napfény, béke, csend,
Lakott szelid jókedv vélünk idebent,
Már-már kezdtük itthon érezni magunk –
S ehol ni, már újra menőbe vagyunk.
Ebben a sarokban babát ringatott
Panka. Sütött, főzött, varrt, mosott amott.
Az ágy szögletén volt a tisztaszoba;
Ingyen nem ereszté anyját se oda.
Én magam is… Ej, de jobb nem mondanom –
Türelmetlen ostor pattog a bakon.
Hamar azt a ládát! Mert pénz az idő:
No Bogár előre, no Csilla, gyihő!
De jó a jó Isten, ahhoz, aki jó:
Bennünket, tudom, hogy mindenhol megó.
S ha ő a miénk, mit kérnénk egyebet –
De dalos barátim, mi lesz veletek?
Szeret-e majd, mint mi, úgy az idegen?
Örül-e majd szíve csicsergésteken,
Amivel a házbért lefizetitek,
Vagy leveri durván öreg fészketek?
Ha földönfutókká lennétek talán,
Uj tanyára leltek uj tanyánk falán:
Koldus a koldusnak mindig ad helyet,
Testvérképp köszöntjük füstös népetek!
1905.
Péczeli József: Tengeri hajós, vad népek
Egy tengeri hajós e széles világot
Kerülvén, gondosan bejárt sok országot,
S talált oly nemzetre a több népek között,
Mely még a vadaktól kicsinyt különbözött.
Kinek-kinek makk volt, gyökér s fű, étele,
Ruhája, a mit ád a természet vele.
A borzas tél fagya már szintén beállott,
Hogy szigetökbe ő történetből szállott.
Bámult azon, hogy ott híre sincs a háznak,
Ki vannak tétetve hónak s zúzmarának,
S egyszersmind szüntelen a vadaktól félnek;
Szánta őket, hogy sok kín s inség közt élnek.
A mint tudott szólni velök sok jelekkel,
Megértette bajjal azt húsos eszökkel,
Másutt az emberek, hogy házat csinálnak,
Melyben télen nyáron kész szállást találnak.
A mely szók oly nagyon nekik megtetszettek,
Hogy tüstént mindnyájan fát s nádat metszettek,
S már a ház karóit kezdték is leütni,
Hogy a kies tavasz fénye kezdett sütni.
Ezt látván, az erdőt a nyakokba veszik,
Többé a munkára kis ujjok sem teszik.
Majd ismét beállván a tél szörnyű fagya,
Ki-ki a házhoz kezd, melyet félben hagya,
De akkor is a nap hogy besütött rájok,
Megint félre teszik kedvetlen munkájok.
Azóta ők mindig építenek télben,
De minden tavasszal dolguk hagyják félben,
Úgy hogy ma sincs nyoma még nálok a háznak:
Nyáron heverésznek, s egész télen fáznak.
Hasonlók vagyunk mi ezekhez sok részben,
Míg nyár van, hogy tél lesz nem is vesszük észre.
Mintha mindig élnénk, időnk bőven költjük,
Drága ifjúságunk sok vétkekben töltjük.
A halál ránk ijeszt, s majd mindent igérünk;
De ha a kín után víg napokat érünk,
Hamarább eltünnek a szép igéretek,
Mint a betűk, melyek a vízre metszettek.
Így mindig rosz éltünk, csak szájjal jobbulunk:
Fő munkánk félben van a mikor kimulunk.
Móricz Zsigmond: Szent a béke
Falánk farkas az akolba,
Farsang farkán betekint.
– Adjon isten, jó juhaim,
Szép idő van odakint.
Arany idő, süt a nap,
Tavaszodik maholnap.
Zöld a fű már a mezőn, –
Vén kos,
Öreg kos!
Mért ültök bent éhezőn?
Lett odabenn zúgás-búgás, –
Vén kos
Ám okos!
Igy szól: Nálunk ez a szokás:
Jobban, mint az üres hastól,
Jobban félünk a farkastól,
Pedig nincsen még nekünk
Szerződéses jó ebünk,
Ki tereljen sáron, vizen,
Bútól,
Búbajtól,
Farkasfogtól megőrizzen.
– Ugyan, ugyan! Hallja, hallja!
A vén
Mire kén,
Ha nem búra, másnak bajra!
Azt sem tudja jó após,
Farkas azért harapós,
Azért dühös a juhra,
Mert a kutya az ura?
‘Sz farkas meg juh, juh meg farkas!
Két jó testvér, összepászol!
Ha a kutya, a gaz kutya
Össze nem veszítné százszor!
Ki mondja, hogy ez nem igaz?
Hát nem mindig uszít a gaz?
Csak egyszer is, hát valóba
Csak egyszer is voltunk jóba?
Juhok! Itt a béke utja,
El ne állja cudar kutya!…
– Eddig ha egy lépést tettünk,
Ha egy toppot közeledtünk,
Nem ugatott? Nem üldözött?
Élt-e a farkas juhok között?
Félti a gaz kenyerét,
Összeveszít minket elébb!
Juhot, farkast, jó barátot,
És úgy disputálja rátok:
Ő tőle függ a juh-élet!
Juhok! A pokolba vélek!
…De ha ellenség is volnék,
Hát hisz rendén nem az vón’ rég,
Hogy épen kedvemre tesztek,
Kibékítni igyekeztek!?
S ez valami!
Épen azzal bosszantani,
Amiért haragszom rátok, –
Hát kutyaőrt fogadnátok?
Nos, tegyetek ahogy tetszik.
Bár ellenség voltam eddig,
Már ma itt van a tenyerem,
Csapjatok fel, nosza velem.
Éljen a hon, itt az óra,
Hadd forduljon minden jóra!
Éljen a hon, a haza!
Végre
A béke
Szilárd legyen, ne laza!
No a juhok felcsapának.
Vén kos
Habókos,
Dünnyög-bünnyög ő magának.
De a farkas törvényt üle, –
Szavaztak, mint ő fütyüle:
A szövetség erős legyen,
Vén kos a kés alá megyen!
– Szó se szólal ellene…
Hiszen csak az kellene!…
Szól a farkas: A nagy égre!
Drága vérem
Megigérem:
Véremmé lesztek ti végre!
Drága fajtám,
Mint ohajtám
Farkas-juh közt szent a béke!
Czóbel Minka: Anyaföld
Anyaföld, imádlak! hisz’ egy vagyok veled,
Csak mint bármely fűszál: terméked, gyermeked.
Te oltasz a szívbe örömet, bánatot,
A test és a lélek erejét te adod.
Ha elsuhan rajtad a halálnak árnya,
Múló felhő – hiszen ezer virágszálba’,
Ezer ember szívben ismét újra ébred
Az örök, változó, halhatatlan élet.
Te adtad – éneket ajakamra csalva, –
Hogy szívem érzését kiönthessem dalba,
Hogy a mi érzésből meg nem tér már benne,
Talán még más ember örömére lenne.
Annyi csak, ha van is, – énekemben érdem,
Hogy a magyar szívet szeretem és értem;
Úgy nagy nyugalmában, akkor meg csak hagyján,
Mint zúgó viharban, zivatarok napján.
Már hogy ne érteném? hiszen rokon vélem,
Már hogy ne szeretném? hisz’ napom itt élem
E földön, melynek nincs párja e világon,
Melynek minden egyes kis porszemét áldom.
Drága jó anyaföld, de meg is van áldva,
Dúsan, szépen terem virága, dudvája;
Ha dudva, hát dudva – az is nyilik zöldön,
Boldog az élete – ha ezen a földön.
Áldott jó anyaföld! bele-bele mélyed
Életem gyökere – onnan száll az élet
Ereimbe vissza – kivirágzik szépen
Magányos szívemnek egy-egy énekében.
Érzem illatodnak reszkető páráját,
Ha tavaszi napon barázdákba szántják
Kebledet az ekék. – Erő száll belőle
Erő, élet, illat, a kék levegőbe.
Hogy kifakad rajtad hamvas színezettel
Tavasz-üdeségben a harmatos reggel,
Hűvösebb sugárral, esti csillagfénynyel
– Mind az én életem, egyben a tiéddel.
Hogy ha visszahull rád hideg őszi szélben,
Sárgult fák levele, aranyeső képen,
– Késő már, hogy nézzük a leszálló napot –
Fáradt gyermekedet mélyen elringatod.
Szendrey Júlia: Ősszel
Beteg, hervadt az őszi táj,
Minden nyomon enyészet,
Szemlátomást jön a halál
És távozik az élet.
Szerelmi dal nem hangzik már
Párját hivó madártól,
És zengicsélő kis tücsök
Nem lármáz a bokorból.
Minden oly csöndes, hallgatag,
Mint haldokló körében,
Csak egy-egy hosszú sóhaj száll
S terül el a vidéken.
Melytől kórókká válnak át
A még virágzó ágak,
S mint omló könnyek, hullanak
Levelei a fáknak.
Máskor ily tájban elborult
Lelkem egész világa,
Ugy tetszett, részt kell vennem a
Természet halálába!
Minden levél fájt, mely lehullt,
S oly busán néztem rája,
Mintha egy öröm hagyna el,
Vagy szivem volna fája.
Midőn a boldog szerelem
Koszorut tett fejemre,
Az őszi köd fátyol gyanánt
Lengedezett körüle.
Még akkor is! – mi ez hát most
Először életemben,
Hogy a természet gyásza közt
Szivem ily érzéketlen?
Bár merre nézek, nem tudom
Mi ád okot örömre,
Mikéntha kétköznapjaim
Válnának ünnepélyre?
Körülem semmi változás,
Minden, miként volt régen,
Leáldozott napom helyett
Nem látok mást az égen.
És szivem mégis úgy örül,
Ugy ujjong örömében;
Ki fejti meg: élet, halál,
Vár a közel jövőben?
Az élet fényes napja ez
Vagy a sír méla holdja,
Mely lelkem hosszú éjjelét
Közelgtével fölgyújtja?
Akár élet, akár halál,
Kitárt karokkal várom,
Csak azt óhajtom, lenne bár
Inkább az örök álom.
Oh, mert tudom, a boldogság
Minden percze mily drága,
Követi azt a gyötrelem
Örökkévalósága!
1857.
Vachott Sándor: György úr halálakor
Midőn utószor mentél ágyadig,
Érezve a bajt, mely rád nehezült,
Elképzelem mint csóváltad fejed’!
De oly közel nem sejtéd a halált.
Szép rendesen, mint véredben vala,
Az ágy előtti székre vetkezél,
S nem gondolád, hogy mindegy már neked,
Akár a földre hányd ruháidat,
Avagy kidobd a keskeny ablakon.
És hála isten, hogy végpercedig
Veled maradt a biztató remény;
Szent lámpa volt ez, mely jótékonyan
Hinté sugárit a beteg körül,
Mely a midőn kialvék hirtelen,
Együtt aludt ki életed vele. –
E pillanatban zordon lőn a ház.
Setét alakja mint gyászravatal
Állott az éjben bús-kietlenül.
Az éltető lég ajkaid felett
Nevét s hatalmát meghazudtolá.
Mely künn leszedte a fák lombjait,
Mely ellen ajtó, ablak zárva volt;
A messze terjedt őszi pusztulás
Benn a falak közt is sátort ütött.
Elnyúlva széles ágyad közepén,
Magad levél a pusztulás jele.
Tested köré az udvarnép begyült
S együtt virrasztá a rest éjszakát.
Doboghatának váltig méneid,
Megnézni őket kedvetlen vala
A bánatában elmerült cseléd.
Túllépni a szűk pitvar közepén
Tartózkodott a félénk szolgalány,
Künn a sötétben lengő szellemed
Halk suhogását vélte hallani.
Éjfél után megszólalt a kakas,
Hirdetve jókor a dologtevő
Napot. De szét nem mentek emberid
Kezelni a nap rendes dolgait;
Együtt maradtak a rideg tanyán
Csak a legéltesb szolga távozék
Elhozni keskeny deszkaházadat,
E gyászhajót, mely könnyek árja közt
A zord enyészet tengerébe tünt.
És ott pihensz most végitéletig,
Hol fekve várod a föltámadást.
Veled letünt az ősök jobb kora,
S helyébe jönnek szintelen napok.
Üres magányban fog fennállani
Emlékedül a tisztes ház fala,
Rokon s barát betérnek udvarán,
De nyilt karokkal a szelid öreg
Vendégeit nem jő üdvözleni.
György úr ezentúl nincs honn senkinek.
Ő a világgal már számot vetett,
S barátihoz se lesz többé köze.
Gáspár Imre: Munkás-marseillaise
Fel dalra, társak! zengje ajkunk
A munka bús, de szent dalát
Mi dolgozunk, nagy hasznot hajtunk,
De hol a kéz, mely díjat ád?
Hol az a kéz, mely áldva adva
A verítékért megfizet?
Ez ajk kenyérért kenyeret,
Nem alamizsnát kér fáradva!
Éhség, nyomor velünk,
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll, hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!
A gazdagoknak van hazájok,
Övék a hon hegy-völgye mind,
Mi építők fel palotájok’,
Mely ime ránk büszkén tekint!
S egy talpalatnyi tér e honbul
Nem a miénk sehol sehol,
Csupán ha hantja ránk omol,
Ha a lélek-harangja kondul.
Éhség, nyomor velünk
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll, hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!
Királyi szívvel szolga a nép,
Felette úr lett a silány,
Könnyelmű szó eladja vérét
Az érdek szennyes piacán.
S ki kart veszített a csatában,
Vagy munka közt a gép előtt,
Ah! immár ki ápolja őt?
Koldus a dús nagy pitvarában
Éhség, nyomor velünk,
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll, hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!
Kenyeret nem kap, aki éhez,
Tanítót nem kap gyermeke,
Nem jöhet orvos betegéhez
S gazoktól függ becsülete.
Oh, búja és tűrése hosszú!
S nagy országokba’, szerte-szét,
Halljátok-e, hogy zúg a nép?
Trónokat ingat már a bosszú!
Éhség, nyomor velünk,
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll, hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!
De mit panaszlunk! Nemsokára
Nagy számadásra hív a kor!
S zeng bércről-bércre valahára,
Mi most a szív mélyébe’ forr!
Fel számadásra, hangzik a dal!
Tenger se zúg ily rémesen!
Nem nyomja lelkünk semmi sem,
S vádolja a gazt szörnyű váddal.
Éhség, nyomor velünk,
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!
Vanczák János: Szeptember 15
No urak, felvirradt, itt a nagy nap végre
Tekintsetek ide, a tengernyi népre,
Fényes paloták, amely körülállja.
Hogy ajkatokról az itéletet várja.
Tudjátok, ki e nép? Tekintsetek Vissza:
Őseinek vérét száz csatasík issza.
A névtelen hősök voltak az apái,
Egy sem fél közülük nyomdokukba állni.
Tudjátok, ki e nép? Tekintsetek széjjel
A kalászos rónán, lenn a bánya-éjben.
Kincset, gazdagságot rejtő városokba,
Puha kényelemmel bélelt hajlékokba.
Minden, amit láttok, ami nektek drága,
Ennek a seregnek a kezemunkája.
És a kincs, boldogság, mit e nép teremtett,
Mind a tiétek lett, mind tinéktek termett.
Neki semmije sincs, kincs, jólét tiétek,
Ti meg hálaképpen – szolgává tevétek.
Igy volt, úgy-e, így volt ezer évek óta?
Ha dalolt is a nép, sírt ajkán a nóta.
Igy volt, de most telve csordultig a serleg,
Hitvány szolgaságot tovább nem viselhet.
Eljött utoljára, mégegyszer hozzátok.
Testvérül, polgárnak, ha elfogadjátok.
Elfeledi, hogy e véren szerzett honba
Hosszú ezer évig, tinéktek volt szolga.
Elfeledi, hányszor hullott piros vére,
A ti üdvötökért e haza földére.
Ma még kér, nincs harag egynek sem szívében,
Holnap tán mindenik egy ellenség lészen,
S ha ma nem számoltok kérő ajakával,
Elveszi tőletek jogát két karjával.
Jogot most – jogot Árpád nemzetének
Ne azt kérdezzétek, ki magyar, ki német.
Hazát akar a nép, amely áldó kézzel
Mindent átöleli édesanya képen.
S ezért utoljára néz felétek kérve,
De ha ellökitek, ha hiába kérne,
Kitör ajakán a visszatartott átok
S haragvó lélekkel zudítja reátok.