Isten témájú versek

Czóbel Minka: Az ő mosolya

Sipol az erdőn végig,
Szavára mind megáll
Kis béka, gyík, giliszta,
Nyul, őz, hernyó, bogár.

A vizből felbukkannak
Üvegszemü halak,
Az ágon himbálóznak
Lágy tollu madarak.

A fűből kimagasló
Virágok ezre mind
Kaczér illat-mosolylyal
Halkan feléje int.

Csak megy az erdőn végig,
Majd vigan felkaczag,
Ha rémült béka ugrik
A kecskeláb alatt.

Dehogy bánt’na teremtményt,
Csak tréfálkozva lép
Futó egér farkára,
Bocsájtja majd odébb.

Majd pille után nyulna
Vigyázó gyöngéd ujja,
Hogy valahogy szárnyáról
Himporát le ne fujja.

S kik rettegve futottak
Mert még nem ismerék meg,
Boldogan jönnek hozzá
Mind mind a teremtmények.

Történik még az erdőn
Sok csintalan dolog,
S álmatag boldogságban
A nagy Pán mosolyog.

Gyóni Géza: Zsoltár

Semmiséged rettegd, te gőgös,
Semmiséged az Úr előtt,
Ki irgalmas a szenvedőhöz –
De jaj annak, százszor jaj annak,
Ki szívében nem félte Őt.

Én érzem térdhajtó hatalmát.
Por, féreg, annyi sem vagyok –
S tikkadt ajakkal várom irgalmát,
Hogy kijelentse az igét:
Már minden megbocsáttatott.

Babylonban akik még laktok,
Feketeszívű emberek,
S testvért testvérre uszítgattok –
Karddal vár rátok is az Úr:
Rettegjetek! Rettegjetek!

Mint nyöszörgő verébfiók
Olyan szomjas, szomjas a szívem,
Pedig a kínok poharát
Minden órában kiürítem.

Itatja énvelem az Úr
Sok szennyes óra rút iszapját
És ajkaim a meakulpát
Hiába, mindhiába hajtják.

Ady Endre: Isten, a vigasztalan

Ő: Minden, de áldani nem tud,
Ő: Minden, de senkit se büntet,
Ő teljesíti az Időt
S nem érti meg a mi szivünket.

Hatalmasabb a Jehovánál,
Ő a hideg Ámennek atyja;
Ő csak mosolyog és akar
S egy fagyott Nap az ábrázatja.

Úgy forgatja a Mindenséget,
Mintha unott játékot űzne,
Egy-egy világot megfagyaszt
S ötöt-hatot hajít a tűzbe.

Nem int, nem bosszul, nem jutalmaz,
Mennybe nem kísér, föld alá nem.
Vele holott egyek vagyunk:
Ő: a Muszáj, a Lesz, az Ámen.

Ha ízeinket összetépjük
Istentelen, nagy fájdalomban,
Ő csak mulat: se nem szeret,
Se nem dühít bennünket jobban.

Ő: a nagy-nagy Élet-folyóvíz,
Zuhogva zúg, kacagva harsog,
Sodor, zúz, ont, fut szüntelen,
Nem fogják gátok s renyhe partok.

Ő: a folyásnak akarója,
Melynek forrása s vége nincsen.
Ő: minden és vigasztalan,
Egyetlen és borzalmas Isten.

Ady Endre: Rendben van, Úristen

Ki akarta, hogy megtagadjam,
Örök Sionát messzehagyjam
S visszakolduljam öregen
Magamat ismét únt kegyébe?

Lelkes képem kinek a képe,
Kinek roskadok én elébe,
Amikor minden elhagyott
S nem tudom, ő van-e valóban?

Ki füröszt engem rosszban, jóban,
Kibe olvadok elmulóban,
Kitől kérdem meg egy napon,
Vajjon kínomban kedve telt-e?

Ki akarta, ki istenelte,
Bús lényemet így ki nevelte,
Ilyen gyávának, kicsinek,
Hogy makacsul még meg se haljak?

Ki akarta, hogy ne akarjak
S mint csenevész, őszi fű-sarjak
Feküdjek kaszája elé
S így szóljak: rendben van, Úristen?

Sziráky Dénes Sándor: A megismétlődött teremtés

Amikor elzakatolt feletted az űzős napi robot,
gondolsz-e rá, ki volt az,
aki a fáradtság után izmodba új erőt lopott?

Azt hiszed, mert véresre serkedt a tenyered
a kemény kaszanyéltől,
hogy te termeled az éheseknek a kenyeret?

Amikor kézben tartod a kenyered karéját,
nem csodálkozol, mért történt,
hogy a vetés fűlándzsái átszúrták a föld héját?

Nem zengte át idegszálaidat a hír a
megismétlődött teremtésről:
egy magház meghasadt, s felemelte fejét a rózsaszín csíra.

Amikor kiújul fölötted az űzős napi robot,
gondolsz-e reá, miért van az,
hogy az Ismeretlen elhalt izmodba új mozdulást hozott?…

Móra László: Tavasz templomában

Itt-ott megbújva dacol még a hó,
Mint félrebillent, összetört hajó.
De másutt táncot jár a napsugár
S az alvó erdőt csókkal illeti.
A márciusi langyos napcsudán
A hóvirág szirmát készítgeti,
S mint erdő szüze – bár rejti magát -,
Ő hirdeti a tavasz hajnalát.

A hóvirág, mint biztató harang,
Misére szól… És szerte száll a hang.
A sombokor megrázza gallyait
S aranyruháját tüstént felveszi.
Kökény és sajmeggy védett aljait
A zsenge fűnek zöldje meglepi
S bogárbölcsőket ringat száz keze.
Olykor fehér pillangó száll bele.

Liheg a föld. A szíve feldobog.
A rét, az erdő, mint új templomok
Kinyílnak s felbúg benn’ az orgona.
Misére gyűl az ébredt sok madár.
A bárányfelhők bodrozó sora
Szent kárpitként a boltozatra száll.
– És rajta túl, a kék azúr felett
Egy ablakból az Isten nézeget…

1926.

Reményik Sándor: Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz

Fölény – de nem bánt.
Nem héjázik fent.
Derű – de égi.
Józanság – de szent.
Bent a világban,
Mégis kívül rajt:
Hódítni lelket
Jézusnak óhajt.
De tapintattal
Tágasságot ád –
Lélek ne hordjon
Semmilyen igát.
Mikor búcsúzik:
Nincs szemébe könny –

Egyszer mindenki
Úgyis visszajön.
Advent idején
Temetőbe jár –
Sírok közt röpköd
Mint a fénybogár.
Az új halottól
Vídám-kedvesen
Kérdi: hogy aludt
Első éjjelen?
S szól az Élethez:
Engem nem zavarsz –
Szeresd az Istent,
S tégy, amit akarsz!

1940.